Hegyes Sanyi egy Bergström-pengét tesztelt, aminek következtében immár igen nagy tisztelettel érez iránta.

Aki keresgélt már különféle „megrendelős oldalakon” a félkész pengék között, az találkozhatott ezzel a névvel, de ahogy a legtöbben, úgy én is gyorsan tovább keresgéltem, ahogy megláttam a hegesztett markolattüskét, és az ehhez az igénytelen megoldáshoz viszonyítva nem szerény árat. Pedig jobban belegondolva, talán el kellene tűnődni azon az egyszerű tényen, hogy a jelenlegi piaci körülmények között, ha egy termék ilyen összegekért is eladható, akkor abban valami tartalomnak is kell lennie. Vagy jó marketingnek. Vagy mindkettőnek… A lényeg, hogy a bizonytalanság eloszlatására valaki gondolt egyet, és bevállalt egy ilyen pengét arra, hogy kiderüljön az igazság a Bergström pegék körül, bármi legyen is az.

A tesztelésre kapott darab egy kb. 10,5 cm hosszúságú penge, plusz a tüske, ami természetesen hosszabb a szükségesnél, és nyilván lágyított, tehát szabadon fúrható, vagy szegecselhető a vége. Próbáltam rákeresni a készítőre, de vagy nem voltam elég kitartó, vagy tényleg nem találni róla semmit. Igaz, bennünket nem a készítő izgat annyira, de azért nem ártana ismerni a hátteret is, mielőtt véleményt mondunk valamiről.

Mi az, ami rögtön látszik? Ez a penge vékony. Kb. 2,5 mm-es vastagságú, és nem egyszerűen skanidnáv élű, hanem olyan, mintha valaki egy aláköszörült skandináv élt próbált volna készíteni, csak nem volt valami precíz. Minden részletében látszik a kézi megmunkálás. A kovácsolási nyomok jól kivehetőek, a beköszörülés egyenetlen, a kézvédő feltámasztási felülete mindenképp korrekcióra szorul. Mi a fenét esznek akkor ezen azok, akik képesek a kért árat megfizetni érte, hogy eltartsák ezt a kovácsot, vagy pengekészítőt?

Ahogy mondani szokás, a puding próbája az evés, szóval ide a szó kevés, készüljön tehát a pengéből kés! (Bocs a béna rímekért.) A hegesztett, vékonyka markolattüske miatt bőr, vagy osztott markolat az én felfogásom szerint szóba sem jöhetett. Ha már „rendelős” penge, akkor a kézvédőnek is valami gyárilag előkészített darabot választottam. Illetve kettőt, mivel két Karesuando kézvédőt illesztettem fel, egy egyszerű fekete fiber betéttel beközölve. Ezt egy bizonytalan minőségű agancs darab követte, hiszen mégis csak tesztkés lesz, vagy mi a szösz. Lehet, hogy nagyon jó lesz, lehet, hogy valami épp megfogható selejt, de ez van. Itt szabad bizonytalankodni. A képeken látszik a végeredmény, de ami kevésbé látszik, az egy különös érzés, ami a kész darab használata közben kezdett kialakulni bennem.

Hogy egy kicsit megpróbáljak visszanyúlni ennek az érzésnek a gyökeréhez, egy rövid kitérőt tennék.
Punnyadt alfelű városi gyerekként nevelkedtem, de apai felmenőim kapcsán többször is volt szerencsém látni egy igazán elszigetelten élő tanyasi házaspár életkörülményeit a zsanai puszában. Ez azon túl, hogy érdekes volt, számos tényleg tartalmas felismeréssel is együtt járt. Amikor mindenféle túlélőkésről beszélünk, akkor általában olyan késekre gondolunk, amelyek egy ilyen egyszerű tanyán nem mentek volna át a használhatóság szűrőjén. Nem lennének kedvelt kések náluk sem a nagy túlélő iskolák nagy munkakései, sem a villogódamaszt csodák. Ami nekik kell, az valami egészen más. Mivel itt a mindennapi életben maradás sokkal kézzel foghatóbb, mint az irodákból hétvégékre kiszabaduló sporttúlélők esetében, ezért mások a szempontok is. Az első, hogy minden feladat sokkal differenciáltabb, mint ahogy sokan képzeljük. Nincs „mindenre jó” kés. A kés fő értékmérője az éle, és az él fenntarthatósága. Szilárdsági jellemzőkről csak nagyon alap szinten kell beszélni, ezért is van az, hogy a pusztai ember elsősorban bicskára gondol, ha egy jó penge kell neki. Ha egy kicsit is komolyabb feladaról van szó, a tanyasi ember rögtön fejszét, vagy fűrészt fog, mert a munkába fektetett idő és energia egyaránt érték. Nem pazaroljuk. Úgyanígy nem pazaroljuk az eszközt sem, tehát olyan úri huncutságok, mint például a késdobálás, még a legelvetemültebbek között sem divat. Ha eldobom a kést, az esetleg eltörhet, vagy elveszhet a magas fűben. Annak meg nem sok értelme van ugyebár.

Visszakanyarodva a Bergström pengékhez, pár napos tesztelgetés és használat után az a határozott érzés kezdett kialakulni bennem, hogy Bergström úr vagy egy vidéki életmódon nevelkedett egészséges életszemléletű öregúr, vagy egy ilyen ember hagyománytisztelő tanítványa. Ennek a pengének az éle nagyon vékony. Nagyon-nagyon vékony. Talán a legvékonyabb, ami egy borotva után következhet, és sok szempontból hasonlít is egy borotvára. Egyrészt, mert nagyon jól vág. Másrészt, mert ugyanúgy élezzük, tehát a skanidnáv élű kések élezésének a gyakorlatát használjuk itt is, csak itt a kőre felfektetett pengének meglehetősen kis részét kell megmunkálni, hogy újra használható élt kapjunk. Végtelenül egyszerű, és szélsőséges körülmények között is megbízhatóan helyrehozható egy ilyen kialakítású él.

Mondhatnánk azt is, hogy ezt a megoldást bármelyik pengén megcsinálhatnánk. Egyszerűen csak így kell beköszörülni a pengét, és már kész is. Ez viszont súlyos tévedés, és véleményem szerint itt jön ki ezeknek a darabokank az igazi erősségük. Ezek a kések ugyanis képesek elviselni ezt a hihetetlenül finom vágóélt, a szokványos, valóban életszerű feladatok során. Ha valami keményebb dolgot vágtunk vele, mint amit ez az él tolerálni képes, akkor sincs gond, mert annyira könnyen helyrehozható, ahogy eddigi tapasztalataim szerint semmi más egyéb késpenge sem, de a vékonysága ellenére mégsem túlérzékeny. Szokatlanul hosszú ideig lehet úgy használni, hogy nem kíván fenést, vagy utánélezést, miközben egyszerűen jó dolgozni vele.
Tény, hogy hosszabb használat után ez az aláköszörülés a rendszeres fenőköves élezésekkel gyakorlatilag hagyományos skandináv élezésűvé válik, de egyrészt így is jó, másrészt ennél van értelme annak is, hogy ha eddig eljutunk, akkor valami szakember segítségét kérjük, hogy próbáljon meg újra kialakítani egy ilyen aláköszörülést rajta. Ezzel megint újra indul az álomkönnyű élezhetőség, és ha nem égetik meg ezt a borzasztó vékony kis acélmennyiséget az újraholkeresítés közben, akkor valószínűleg ugyanolyan jó is lesz.

Nem is tudom, hogy mit kellene mondanom még róla. Az acél összetétele, keménysége teljesen ismeretlen számomra. Valószínűleg valami alacsonyan ötvözött szerszámacél, mert a tiszta szénacélok könnyebben korrodálnak, míg ezen a késen az én felhasználási szokásaimmal még csak egy komolyabb elszíneződést sem sikerült összehozni, nemhogy látható rozsdafoltokat. (Az nyilvánvaló, hogy nem rozsdamentes.) A keménység szerintem alacsonyabb lehet a megszokottnál, mert egyrészt az él egyszer sem pattant, mindig csak kihajlással jelezte a túlterhelést, másrészt a pengeháton kialakított kaparóél viszonylag hamar elhasználódik a szikravetőzésekkel, viszont differenciált edzésnek semmi nyomát sem látni, pedig direkt letakarítottam az eredetileg feketére hagyott felületeket. Valahogy mégis így jó. Így van egyben az egész, és ha azokra az élvezettel elvégzett késes munkákra gondolok, amelyeket volt lehetőségem kipróbálni ezzel a pengével, akkor az utolsó dolgok egyike azon problémázni, hogy a markolattüske miért hegesztett, vagy hogy túl könnyen eltörhet a kés a markolat tövében.
Ha ez a kés eltörne, az tényleg az én hibám lenne, mert valami olyasmit próbáltam csinálni vele akkor, amire egy ilyen hasznos szerszám nem való.

Hegyes Sándor

Nyitókép: Brisa

Sokan kedveljük a modern formavilágú, korszerű anyagokból épített zsebkéseket. Ha komolyabb acélból készült pengén, G10 vagy éppen titán markolaton gondolkodunk, akkor többnyire külföldi webshopok kínálatában kezdünk böngészni. Aki inkább hazai készítőre bízná késes igényeinek kielégítését, kis utánajárással találhat megfelelő alternatívát. A legutóbbi Tűzzel-Vassal Fesztiválon jött el számomra az idő, hogy egy ilyen bicskával nehezítsem nadrágzsebem.

A zsebkés készítője Jakab Imre, aki 2010. óta tagja a Magyar Késmíves Céhnek is. Sajátos formavilágú, elsősorban vadászias felhasználásra szánt fixpengéseken kívül szinte mindig találni az asztalán egy-két érdekesebb zsebkést is. Ezek a bicskák jellemzően nem nehéz munkakések, vadászbicskák, hanem inkább kecsesebb, napi viseletre szánt darabok. Imre ugyan tagja a fórumunknak is, ám munkáit valamiért rejtegeti előlünk. Maradnak a vásárok, Céhes rendezvények és kiállítások, hogy késeivel megismerkedjünk.

A felhasznált anyagok tekintetében a teljesen rozsdamentes acélból készült darabtól a kékített titán alaplemezes, mamutagyar paneles verziókig bezárólag igen széles a paletta. Az egzotikus fafélék, a bonyolult illesztések is jól megférnek a különösebben nem díszített, diszkrétebb darabok mellett. A használt pengeanyagok az olcsóbb 440C, KO13 acéloktól a Sleipneren át egészen az ATS-34, RWL-34 és Damasteel rozsdamentes damaszkokig terjednek.

A birtokomba került darab egy titán markolatos, keretzáras zsebkés rozsdamentes damaszk pengével és némi technológiai extrával. A zsebkés pengéje a legális, 8 cm alatti hosszúságot célozza meg. Anyaga a Damasteel Hakkapella fantázianevű terméke, mely RWL-34 és PMC-27 acélok rétegeiből építkezik. A 2,5 mm vastag penge teljesen felköszörült, így a metszőképességre panasz sem lehet. A pengehát hosszan, elnyújtottan fut ki a hegy felé enyhe domború ívben, ami vékony, határozott, de nem túl erős hegyet eredményez.

A makrolat egy-egy 3 mm vastag titán lemez. A távtartók talán titánból, a csavarok rozsdamentes acélból készültek. Előbbiek egyszerű, hengeres alkatrészek, melyek azért némi díszítést elviselnének. A markolat csavarjai egy hangyányit (jó harmadnyi menetemelkedéssel) hosszabbak a szükségesnél, ezek a markolat síkjából láthatóan (és körömmel jól érezhetően) kilógnak. A tengelycsavarra nem lehet panasz, különösen, hogy a 4 mm vastag tengely körül a penge egy legalább 6 mm vastag bronz perselypáron fordul el.

A zárnyelv kialakítása kellően erős, nincs agyonkönnyítve, ahogy azt több nagy márka egyes modelljeinél láthatjuk. A zár túlterhelése és a titán lemez nemkívánatos hajlása ellen egy zárstabilizátornak nevezett alkatrész került beépítésre. Funkcióját ellátja, nem lehet kézzel a zárnyelvet túlzottan kihajlítani, illetve a bemarás irányába megroggyanni sem engedné azt. Hasznos műszaki megoldás, de egy ilyen kecses, vékony pengés bicskára talán túlzás.

Az anyagválasztás egyébként külön figyelmet érdemel. Egyfelől a titán keret okán az egész zsebkés könnyűnek mondható a maga 88,5 grammjával. Az élek szépen lekerekítettek, beleértve a zár belső felületét, ahol ujjunk támaszkodik a penge bezárásakor. Másfelől azért titán és titán között is van eltérés, lévén többféle ötvözet formájában szokás késekhez használni. Jelen esetben a felhasznált ötvözet a célnak megfelelő változat, így nem jelentkezik a kellemetlen zár letapadás probléma. Ha már a zárról esik szó, nézzük, hogyan záródik a pengére.

Bizony, ahogy a fotón látható, a zár és a pengetőn kialakított sík nagyon kicsi felületen érintkezik. Ez lassú pengenyitáskor okozhat (és valóban okoz is) nem megfelelő reteszelődést. Pici odafigyeléssel a nyitáskor ez persze nem jelent gondot, de ha a használat során a közeljövőben ez nem változik, lehet, hogy inkább orvosoltatni kell (jobb a békesség és a stabil zárás).

A pengét kinyitni a zárt állapotban jól kiálló nyitóorr segítségével lehet, mint pl. a Skellern dizájnú bicskák esetében. Kézügyesség és minimális gyakorlás segítségével akár egy kézzel is üzemeltethető ez, de lassabban, mint a szokásos nyitófuratos vagy nyitószemölcsös megoldások. Természetesen két kézzel is könnyen nyitható a penge, ha valaki nem szeretne bűvésztrükköt tanulni.

A bicskán nincs sem övcsipesz, sem hasonló funkciójú más műszaki megoldás, így tulajdonképpen csak zsebben hordható (akár ruházaton, akár egy táska mélye). Persze választhatunk, hogy az apróra rádobva, a karcokkal, kifényesedő titánnal nem törődve kívánjuk ezt végrehajtani, vagy egyszerű tokban viselve. A magam részéről inkább barkácsoltam egy szimpla bőrtokot, így kevésbé „zajos” a bicska, ráadásul kevesebb zsebpiszok talál utat az egyébként könnyen tisztítható, nyitott konstrukcióba. Tokkal-vonóval is csak tíz deka a kés, nadrágzsebben teljesen jól viselhető. Azért az övcsipesz biztosabb lenne, de ez a példány ilyen.

Már legalább két hete „haverom” a bicska, így pici tapasztalat is képződhetett. Egyfelől probléma, hogy ez a fajta puha bőr iszonyat módon koszolódik, zsírosodik és nehezen tisztítható. Ez persze nem a kés hibája, csak az én bajom. A penge éltartásával egészen biztosan nem lesz gond, hasonlóan viseli magát, mint az RWL. Érdekes, hogy netes források óvatosságra intenek és a pontrozsdára figyelmeztetnek. Magam nem tapasztaltam, nem is érzem reálisnak az ilyen irányú „félelmeket”.

Eddig néhány zöldség, gyümölcs és egyéb reggelire való (alma, karalábé, kakaós csiga) került kés alá, hideg vizes öblítéssel. Semmi elváltozás, semmi elszíneződés. Komolyan meg kellene dolgozni érte, hogy ez az acél korrodáljon. Kényelmesek számára ezek a rozsdamentes damaszkok igazán pótolhatatlanok. A zár eddig nem okozott kellemetlenséget, igaz nem is feszegettem ajtót a bicskával. Eddig a legkeményebb ellenfél egy pár friss karalábé volt, ezeket azért meg tudtam hámozni és sikerült felszeletelni is.

A tokban, zsebben hordott kés persze kevésbé gyorsan elérhető (a magam részéről e mellett még mindig hordok egy övcsipeszes bicskát is), cserébe viszont irodai környezetben, nem kifejezetten késbarátokban is inkább kíváncsiságot generál, mint rosszallást. Mondhatnánk, egy újszülöttnek minden vicc új – úgy látszik, vannak, akiknek a damaszk penge is újdonság, érdekesség.

Gyakorlatilag egyedi készítésű bicskát kapunk egy közepes-erősebb sorozatban gyártott bicska áráért, 50 ezer forintos ár alatt. Ez persze nem az alapmodell, jóval kedvezőbb áron is találhatunk igen komoly zsebkést Jakab Imre asztalán. Lehet, hogy nagyítózva találunk rajta egy-két hiányosságot, de azért még bőven a jól használható kategóriában tartózkodunk.

BlackWoOd

Az év első fele úgy látszik, a feltörekvő, friss készítőknek kedvezett. Taktikai-túrakés vonalon Szabó Zoltán ötletei, termelékenysége, késeinek hozzáférhetősége és megfizethető árai szép szeletet csaptak ki a lassan vánszorgó késpiacból. Az egyik sláger a fórumon az ő Long Ranger névre keresztelt kése, illetve ennek változatai.

Mielőtt nekilátok ezt a Ranger verziót kivesézni, mindenképpen ide kívánkozik egy rövid „Rangerológia”. SzabóZé termelékeny műhelye ebből a szempontból kifejezetten megkeseríti az ember életét, az utóbbi közel egy évben sok változat készült. A Rangerek családját néhány fő tulajdonság azért jellemzi. A pengeforma letörő hegyű (clip point), tehát a pengehátról a hegyig egyetlen, határozott egyenesben vezet az út.

Szintén fajtajellemző az élezés döntött egyenes mentén kifuttatása is. Talán csak egyetlen verzión, a famarkolatos „Wood Ranger” nevű példányon volt ez ívesebb, mely egy laprugóból kovácsolt példány. A rusztikusabb jelleg (és a meghagyott kovácsolt felület) okán talán jobban is passzol a késhez, mint az egyenes-szögletes megoldás.

Közös jellemvonás még az ujjvájatos, íves végű markolat is, melynek természetesen mérete a pengéhez mérten (és a megrendelő igényeihez illeszkedően), arányosan változhat. Nagy kézben mindenképpen jól ül, a leggyakoribb fogásmódokban használható, néhányban (normál fogás, „ice pick”, „chest lever”) még kényelmes is.

A méret tekintetében és az alapvető felépítést figyelembe véve közel tucatnyi verzió készült (és került bemutatásra Zé blogján vagy a portálon). Jelenleg a legrövidebb a 95 mm pengehosszúságú darab (amíg el nem készül a már tervezett, legális, 8 cm-es családtag). Érdekes példány még az egyetlen markolattüskés (fűzött markolatos) megoldás is, mely kicsit sem „taktikai” darab, inkább hagyományos (nyúzó) vadászkés benyomását kelti. A méret és elnevezési kavalkád egyetlen biztos pontja a „Ranger XL”, mely szerencsére tényleg a leghosszabb kést jelenti. Long Rangerből korábban készültek eltérő méretű darabok, mostanra a standard a 125 mm hosszú pengéjű változat lett. Kiforrta magát, na meg sablon is készült. Nyilván Zoli sem gondolta az elején, hogy ekkora lesz az érdeklődés.

A tesztelésre rám bízott példány is a Long Rangerek nemzetségéből való. A penge a népszerű Sleipner acélból készült, 6 mm vastag lemezből került kivágásra. A 12,5 centis penge a közepes méretű kések kategóriájába sorolja a darabot. Az egyedi készítésű túrakések mezőnyében ezzel az anyag és méret választással nagyon nem lehet mellélőni. Sem készítő, sem vásárló oldalról nem kell meglepetésekre számítani.

A markolat többszörösen is kompozit. A panelek alatt 2 mm vastag bakelitből (szövet és műgyanta keveréke) készült „fiber” található. A felső réteg szénszálas – műgyantás keverék, gyakorlatilag CF mikarta. A vastagságot növelő bakelitréteg az acél és a CF közötti színhasonlóságot is szépen megbontja, így duplán hasznos kombináció. A paneleket rozsdamentes csőszegecsek és ragasztás rögzíti az acélra. A CF mikarta mintázata erősen hajaz az Anso mintázatra, de nem teljesen azonos. Talán az „esőcsepp Anso” elnevezés lenne megfelelő leírására, lévén a felületi bemarások kontúrja a levegőben aláhulló vízcsepp formájára hajaz. Persze ez az anyagválasztás is ízlés dolga, fa markolatos és baknis Long Ranger is készült már – kinek mi tetszik.

Ha már a kezemben volt a kés, fogtam magam és elbóklásztam kicsit a közeli erdőbe, hogy jól ki is próbáljam. Nem mellesleg a majd 40°C-os hőségben minimum 5 fokot spóroltam hőérzetem számára a lombok alatt. Valamiért tartós, nagy tüzet rakni nem szerettem volna (száraz idő, 1000 fokos hőség), a szúnyogok sem nagyon próbálkoztak a vérszívással, így tűzifa aprítás helyett inkább egy csapdát próbáltam felállítani a körülöttem heverő „alkatrészekből”. Hát persze, hogy a szokásos négyessel (4) próbálkoztam.

Egy kiszáradt akác surján csapkodása közben mindjárt fény is derült a markolat erősségére, egyben a pengeforma egy hátrányára is. A kés nyelét jól hátul megfogva (mutató és középső, valamint a hüvelykujjal) is egészen stabil fogás maradt rajta. Elégnek bizonyult a markolatvég kiszélesedő íve, hogy ne engedje a kést kicsúszni a szorításból a lendületes, íves mozdulatok közben.

Valahogy úgy esik, hogy sújtás közben ennek a pengének az elejével kényelmes elérni a céltárgyat. Így igényli a legkevesebb befektetett energiát, így a legkönnyebb célozni és odavágni. Jelen esetben a fadarab az él ívének meredekebb, hegy felé eső részénél találkozik a pengével. Valahol a penge „hasának” közepétől a hegy felé tartó él mentén. Ez okoz egy szokatlan, „leszaladós” érzetet a kés használatában. Gyakorlatilag ez a meredekebb szög a fában haladva hátrafelé (felénk) tolja a kést, könnyű kiszaladni a vágott anyagból. Nem feltétlenül kritikus probléma, azonban fokozottan figyeljünk, ne legyen az esetleg nekilóduló kés útjában semmi értékes vagy érzékeny. Persze nem is biztos, hogy ekkora késsel fontos volna csapkodni, de kézben a 6 mm-es acél ezt valahogy kívánja. (Az egész késnek van egy jól összerakottságot, masszivitást sugárzó hangulata.)

Szóval botjaim már voltak, csak a csapda szerkezetét kellett összeállítanom. Ehhez szükség volt egy pici farigcsálásra, meg persze kicsit gondolkodni is kellett. Életvitelszerűen nem építek csapdát, sőt, ilyen fajtát még talán sosem csináltam, csak fotóról, videóról emlékeztem, nagyjából hogyan áll össze. Szerencsére volt egy jó késem és nem féltem használni. Itt el is érünk egy farigcsálás szempontjából sokkal kritikusabb ponthoz, jelen esetben az élkiképzéshez, élszalaghoz.

A penge leélezése gyakorlatilag pengehátig felköszörültnek tekinthető. Igazi amerikai stílus, ugyanis a leélezés során a penge élét viszonylag szélesre meghagyta Zoli. TOPS késeken gyakori, de néha Busse, Swamp Rat késeken is ilyennel találkozunk gyári állapotban. Bolondbiztos hasítóékek, melyeket csak a legelvetemültebb élbetyár tud tönkretenni. Nem tudom, hogy jelen kés esetében vajon ez a terv része-e vagy a mester már előre tudta, hogy rám fogja bízni ezt a darabot és inkább biztosra ment? Egy biztos, a szép fényes, széles élszalag után az acél kb. 2 mm vastagságú. Az élszalag egyébként konvexnek készült, de a fénylő fotókon jól látszik, hogy inkább progresszív élszalagos, helyenként jól elkülöníthető élszögekkel.

Az erős éllel a csapdához szükséges vágási feladatokat el lehetett gond nélkül végezni, de az jól látszik, nem szikének vagy konyhakésnek tervezték a vasat. Alap famunkákhoz, tüzelőhöz, bothegyezéshez stabil és tartós eszközt kaptam a kezeim közé.

A pengeháton kialakított ujjtámasz mintája szintén kellemes részlet, mely ráadásul még hasznos is. Éppen elég korán véget ér, hogy ne zavarhassa a szikravető működtetését, ha esetleg a késsel indítanánk. A penge tömege és a kaparóél kifejezetten segítség annak, aki nem hord kaparólemezt tűzgyújtó rúdjához. Kevés korhadt fából készített élesztékkel néhány húzással és egy kis fújással gond nélkül sikerült a lángokat és a füstöt előcsalni.

A kanálteszt most elmaradt, de nem lustaságból. Maradt ugyanis a csapda-alapanyagból egy darab bodza, így inkább úgy határoztam, nem a hasamra gondolok (kanál), hanem a szórakozásra. Bodzából mit is lehet készíteni? Hát persze, puskát. Na, meg persze vészhelyzetben és tábortűz mellett is hasznos, egyszerű jelző és zeneszerszámot. Bodzasíp, bodzatilinkó, bodzafurulya, vadászkürt, trombita, szaxofon. Ezek ötlöttek fel bennem, miközben a maradék bodzát bámultam késsel a kezemben. Eztán visszatértem a realitás talajára, képességeimnek megfelelően a legegyszerűbben megvalósítható célt választottam. Lett tehát hosszú bodzasíp. (Bár, jobban nézett volna ki, ha sikerül fából rézfúvóst faragnom.)

A bodza szivacsos belének kifúrásához pár keményebb fa „szerszámot” kellett faragni. Primitív fából készült fúrók, hornyolt kaparók voltak ezek, melyekkel sikerült nagy nehezen kitisztítani az ág belsejét. Kellett még egy dugó a síp végébe, melyen keresztül a befújt levegő csak egy szűk keresztmetszetű csatornán tud áramlani. Végül a penge hegyével ki kellett faragni a peremet, melyen a befújt levegő örvényt fog kelteni, ami a síp hangját adja. Ha tudományosan nem is, empirikusan sikerült jól megoldani, mert veszett hangja lett a zajszerszámnak. Igaz, tüdő is kell hozzá, ujjnyi vastag a cső belső átmérője.

A széles, nagyobbacska pengével a síphoz szükséges finomabb munkák egy része (főleg a tetején levő éles nyílás kialakítása) igazán hajmeresztő mutatvány volt. Síp faragáshoz vigyünk inkább bicskát, egy Long Ranger méretű pengével rossz lesz az élkihasználási statisztikánk.

Őszinte leszek. Ha nem tudjuk, mi az a Ranger, ne is nézzük meg a szótárban. Online fordítók mindjárt az erdőkerülő szót tolják az arcunkba, pedig ez így biztosan nem igaz a kés kontextusában. Ha van egy ilyenünk, ne kerüljük az erdőt! Sőt! Bátran menjünk a mélyére, a szükséges eszköznek nem leszünk híján – már ami a kést illeti. Összecsukható fűrész mellé egészen jó darab, feltéve, hogy nem szeretnénk bükkből 1:1 arányú hangyacsaládot faragni vagy más aprólékos munkát végezni. Egyetlen eszközös megoldásnak talán nem elég hosszú és nehéz, de ha a sújtásról hajlandóak vagyunk lemondani, ütőfával akár elég is lehet. Kiránduláshoz, tóparti, pecázás közbeni tábortűzhöz mindenképpen használható választás. Akár a képeken látható, Boda Csaba -féle bőrtokkal is. Ami a rám bízott kést illeti, azt én bizony el is mentem magamnak.

BlackWoOd

(Fotók: SzabóZé és BlackWoOd)

Szép ötlet érdekes megvalósításába kezdett a Késmíves Céh: minden tag közreműködésével készítenek el egy bowie-kést, amelyet jótékony célból elárvereznek majd.

A Céh a júliusi összejövetelén hozott döntést a tervről, s a kész kést szeptemberben a Lurdy-házban ki is állítják majd.
A munkafázisokat persze annyi részre kellett felosztani, ahány tag van. A kés pengéje egy 4 pászmás (kötegű) törökdamaszt lesz, amelynek minden pászmáját más-más készíti. Külön készül a keresztvas, az előke és a zárókupak is. A markolata rozmáragyar lesz, amelyet metszés fog díszíteni.

A kés árverésre kerül, és a befolyt összeget a vakvezető kutyák kiképzésével és látássérült gazdáikhoz juttatásával foglalkozó Baráthegyi Vakvezető és Segítő Kutya Iskola Alapítványnak ajánlják fel.
A készítésről menet közben készülnek majd fotók, ezeket itt, a Késportál blogján is bemutatjuk.

A munkák időközben már el is kezdődtek, így rögtön az első képekkel is szolgálhatunk. Első körben a kés pengéje készült el, amely a már említett négypászmás törökdamaszt, és valóban minden köteget más-más céhtag készített. Az alábbi kép a kovácshegesztés előtti pászmákat mutatja (alul a penge sablonja látható).

Az összehegesztett tömböt is láthatjuk, felül még mindig a penge sablonjával.

A címkép pedig a már próbamaratott penge. Természetesen a keresztvas, az előke, és a zárókupak is damasztacél, ezeket megint mások kovácsolták. Augusztusban újabb híreket és fotókat kapunk majd, tehát folyt. köv. Ami pedig a Céh egyéb híreit illeti, arról is döntöttek, hogy egy év múlva teljes jogú tag lehet Varró Lajos, az Erdélyben élő késes mester, tiszteletbeli tagként pedig a bőrök egyik nagy varázslóját, Jókai Attilát is fölvették.

Rózsa Edvárd
Képek: Késmíves Céh

A legális méretű, jól használható pengeformájú és markolatméretű késekkel általában nem vagyunk elkényeztetve. A „falbontó” kategória meggyőződéses hívei mellett vagyunk azért páran, akik hajlandók feláldozni az elpusztíthatatlan feszítővas funkciót a sokkal jobb vágóképesség oltárán. Ilyen napi viselésre (EDC-re) szánt kés készült nemrégiben Szálkai Robi műhelyében, mely kategóriájában rendkívül sikeresnek bizonyult – azon túl, hogy az alapmodell „A” kategóriás népi iparművészeti alkotás.

Bár a fa markolatos verziók kétség kívül szépek, a magam részéről jobban kedvelem a szintetikus anyagokat, ha állandóan viselt, napi szinten nyúzott eszközökről van szó. A kompozit panelek (pl. G10, mikarta) kevésbé sérülékenyek, jobban bírják a nedvességet. Sérülésnek bőven kitesszük, hiszen a legnagyobb körültekintés mellett is odaütődik, beakad néha a környezetünkben levő tárgyakba. A nedvességen sincs sok magyarázni való, a rendszeres tisztítás, mosogatás, meg persze a kánikulában elkerülhetetlen izzadság rendszeresen éri. Ez a legkeményebb fának is hamar kárára válna.

A kés paraméterei közül leginkább a pengehossz az, ami állandónak tekinthető a maga éppen 80 mm alatti hosszúságával, illetve a kellemesen íves vonalú, nagyon enyhén letörő hegyű (olyan egyenes vonalban lejt a hegy felé a pengehát, hogy domború hegyűnek nevezni nem merném) pengeforma. A pengeanyag, ezzel együtt a lemezvastagság elég változatos. Készült ilyen kés KO13 acélból 3 mm-es vastagság mellett, de volt, akinek inkább a szintén rozsdamentes N690 tetszett, hasonló vastagságban. A népszerűség és persze a vásárlói igények okán készült ilyen kés Sleipnerből is, vékonyabb és vaskosabb pengével egyaránt. A magam részéről én megelégedtem a KO13-as alapváltozattal, melyet néhány részlet mégis egyedivé varázsol.

A markolat hossza kicsit eltérő lehet, ugyanis a normál méret mellett (kb. 100 mm) készült hosszított változatban is. A panelek hosszúságába beleszól még, hogy a leendő tulajdonos igényelt-e törővéget a példányára. Példás rugalmasság ez a készítő részéről, így mindenki a saját szájízének megfelelő vashoz juthat. A markolat kontúrjának azonosságában jobbára ki is merül a markolatpanelek egyezése. Ez ugyancsak a vevők egyéni preferenciáinak következménye. A könnyű, lapos markolatpaneles verziótól a szinte hengeresig minden megtalálható a palettán.

Bevallom, ebben a kategóriában nekem sem túl változatos a bevethető készletem. A korábban bemutatott Szasza-féle Farmert hordtam általában, egyszerűen túl jó az a kés, igazán eszembe se jutott cserélni. Nos, e mellé a kés mellé került váltótársnak egy ilyen EDC fixpengés. A penge a már említett, 3 mm vastag KO13-as rozsdaálló acélból készült. A markolat fekete G10, alatta vörös fiber található.

A polírozott G10 apró „szálkákkal” textúrázott, így kevésbé csúszós. A véletlenszerű markolatmintához passzoló, savazással előállított felületkezelést kapott a penge is (legalább három elkülönülő réteg látszik). A fogást segíti vaskos, hengeres és lapos markolatpanelek esetén is a mutatóujjnál kialakított ujjvájat. Ez pozícionálja a kést a kézben és az ujjvédőt éppen elég hangsúlyossá teszi. A kés teljes hossza 18 centiméter, ez normál vagy nagyobb kézzel három ujjas fogást tesz lehetővé – a kisujj a markolat kerek végén támaszkodhat.

A pengehátig felköszörült, eleve vékony penge kiváló vágóképességgel rendelkezik, ráadásul a vékony élszalag okán könnyen is élezhető. Ezen jó tulajdonságát a KO13 acél sem rontja, lévén nagyon egyszerűen karbantartható. Az éltartásra eddig panaszom nem lehet, közel másfél hónapos használat mellett kiigazításra nem volt szükség. Igaz, nem vágtam kartonpapírt folyóméterszámra, sem kenderkötelet, jobbára csak nálam van. A hamis fokél okán kellemesen szúrós is a kés, tetrabrick dobozt, kartongurigát szépen lehet vele perforálni – már ha ilyen irányú késztetést érez valaki rajtam kívül, mert egyébként teljesen felesleges elfoglaltság.

Ahogy a késből is, hozzá való tokból is készült többféle, az egyszerű zsebtoktól a szironyozott, fényesített, díszített bőr tokig bezárólag. A magam részéről napi viselésre többnyire a könnyen tisztítható, merevebb és szerintem biztonságosabb kydex tokokat részesítem előnyben, így egy ilyenben hordom késemet. Öv alá fűzve a markolat-nehéz kialakítás sem okoz komoly problémát. A legális méretű, megfogható hosszúságú markolattal készített kések esetében ezzel a súlyeloszlással meg kell tanulni együtt élni. Alternatív megoldásként lehet merev övet hordani, tek-lok rögzítőelemes tokkal.

A Szálkai Robi-féle, „EDC” névre keresztelt kés éppen olyan időszakban született, mikor nem nagyon volt más alternatíva. Az ennek következtében kialakult kereslet-vákuumot kihasználva rövid idő alatt több sorozat fogyott el a fórum közönsége és a Tűzzel-vassal látogatóinak igénye kapcsán. Ügyes húzás volt meglovagolni a keresletet, ráadásul a termék sikerességét mi sem bizonyítja jobban, mint a készülő további sorozatok, valamint a nagyított, „KKVE” (közbiztonságra különösen veszélyes eszköz – ide sorolja a jogszabály a 8 cm pengehosszúságúnál nagyobb késeket) névre keresztelt verzió. A névválasztás találó, még ha sokat nem is kellett gondolkodni rajta.

Azon túl, hogy Robi rendkívül gyorsan fejlődő késes, kiváló érzékkel fedezi fel és használja ki a vásárlói igényeket. Nyilván ebben nagy segítség a fórum tudatos használata és az újító, megkövesedett konvenciókkal szükség esetén szakítani tudó szemléletmód.

BlackWoOd

Ajánlom Ponggi éltárs írását is, melyben személyes tapasztalatait fogalmazza meg.

A Késmíves Céh jótékony bowie-jának sorsa egészen hihetetlen fordulatokat vett, de a terv rendületlenül halad tovább.

Az első fordulat az volt, hogy újra kellett kovácsolni a pengét. Már az első elkészítése sem volt kis logisztikai feladat, gondoljunk csak bele, a munkafolyamatok felosztása a gyakorlatban műhelyről műhelyre, mestertől mesterig történő expressz postai országjárást is jelentett. Sebaj, működött, mindenki felelősséggel, a legnagyobb pontossággal végezte el a rá eső feladatot, és küldte tovább a munkadarabot – nem csak elsőre, hanem kényszerű másodjára is. S hogy mindez miért? Szóljon erről Fazekas József maga: Az első penge sajnos hibás lett. Egy hegesztési hiba van benne. A torziós damasztok kovácshegesztésénél sajnos ez elég gyakori hiba, aki készített már ilyet, az igencsak értékeli, ha a penge elsőre sikerül. A maratással valamennyire talán el lehetett volna takarni a hibát, de egy jó késkészítő ilyet nem tesz. Tehát újra indult a késkészítés. Megvan az új penge, közben elkészültek a szerelékek is, a markolat rozmáragyar lesz.

Íme a korábbi cikkben már bemutatott első penge, maratva.

Aztán a hiba közelebbről, mindkét oldalról.

Mint jó tanár, Pyraster ismeretterjesztő jelleggel, szemléltetésképp egy tökéletesnek látszó damasztdarabról, és ugyanazon a darabon egy bezáródott hegesztési hibáról is küldött képet.

Ez pedig itt már az új penge.

Külön a markolat- és a damasztszerelékek.

S minden együtt: összerakás előtt.

Végül pedig a lényeg: összerakás után.

Namármost ezt a kést itt és most nézzétek meg, de alaposan. Kattintsatok rá, kinagyul. Élőben látni ugyanis már sosem fogjátok, a kép címe pedig nyugodtan lehet in memoriam is. Az történt, hogy a bowie utolsó előtti szolgálati útján, amikor is Harmat Attilához indult, hogy ő valami csuda scrimshaw-val díszíthesse a markolatot, a kést szállító futárautó utánfutója kigyulladt az M7-esen, és szépen megsemmisült – benne ezzel a csodálatos darabbal. Ugye, hogy hihetetlen? A Késmíves Céh azonban nem tört meg (naná, hisz’ nem csak edzenek ők, hanem edzettek is), és újabb kés készül, amelyet a Lurdy házas kiállításon csak-csak láthatunk majd. Azaz folytatása következik…

Rózsa Edvárd

Mint nickneve is mutatja, the cook fórumtársunk nem csak kívülről, kedvtelésből szemléli a konyhakéseket. Most épp egy svéd halas kés bemutatójával szolgál nekünk.

Megígértem, vagy mégsem ezt a bemutatót – olyan régen volt, hogy már nem is emlékszem rá.
A kés pár hónapja került hozzám, de sajnos nem tudtam előbb tesztelni és bemutatni. Nem jutottam ki horgászni, mikor meg végre igen, pont akkor ment tönkre a Nikon, így csak a tapasztalatokat gyűjtögettem vele. De a csillagok szerencsés állása, meg a kollegák, barátok önzetlen segítségével legalább egy kis képes bemutatót sikerült összekotyvasztanunk, igaz csak ,„mesterséges” körülmények között, a hazai vizekben véletlenül sem előforduló, de hasonló élőlényekkel.

A kés a horgászataimnál hű társam volt, és az is marad sokáig. Minden haltisztítás-filézés-feldolgozás feladatot könnyen megoldott, használata során semmilyen hátrányt éreztem a drágább társaival szemben. Ez főleg a munkahelyi „nagyüzemi” felhasználás alatt derült ki.

A gyári éllel nem voltam elégedett, így megéleztem alaposan, HAIDU köveken. Jó volt használni, de még nem éreztem tökéletesnek. Ekkor döntöttem az átprofilozás mellett, húztam rá oldalanként egy kb. 10-12 fokos élszöget, kb 1,5-2 mm-es élszalaggal, szőrborotválósra. Ettől a mozzanattól a kés megtáltosodott, jól megküzdött a szálkákkal, és a gerinc átvágását is kihajlás-kipattogzás nélkül viselte. Az acél típusa nem ismert, a gyártó honlapján is csak annyi van, hogy rozsdamentes. Érzetre hozza a Mora-Hultafors minőséget, az olcsóbb szegmensből. HRC találgatásba nem szeretnék belemenni, de élezési érzetre olyan 53-56 körül lehet.

Ami nagyon tetszik a késben, hogy jól van levékonyítva, nem túl hajlékony a penge, így sokkal haladósabban, határozottabb mozdulatokkal lehet vele dolgozni. 2-3 halanként kér egy kis fenést, de oldalanként pár húzással jól karbantartható.

A markolat lehetne egy centivel hosszabb, nagyobb kezűeknek kicsit kényelmetlen lehet, bár halfeldolgozásnál ritkábban markolunk rá teljesen a késre. A markolat anyaga jó textúrájú, jól tapad. A tok műanyag, jól tartja a kést, könnyen tisztítható. Az övcsat kicsit gyenge, kb. mint egy átlagos ruhacsipesz.

Ezért a késért 2000 Ft-ot kellett fizetni, nem kérdéses számomra, hogy megérte az árát. Szívből merem ajánlani, tökéletes tanulókés, de a haladók sem fognak benne csalódni.

the cook

Egyre gyakrabban előkerül egy kényes téma, jelesül a kínai hamisítóipar késes világot érintő aktuális produkciói. Amennyire a portálon tehetjük, igyekszünk nem promótálni ezeket a hamisítványokat, illetve ha lehet, lebeszéljük róla az érdeklődőket. Csakhogy vannak dolgok, melyek mellett egyszerűen nem lehet szó nélkül elmenni.

Jelen esetben a népszerű, nem triviális beszerezhetőségű és nem is éppen olcsó Hinderer XM-18 bicskák másolatairól osztanék meg pár technikai jellemzőt és gondolatot. Az eredetiről a portálon már olvashattatok egy bejegyzést, esetleg érdemes újra átolvasni emlékeztetőül. A figyelmesebbeknek feltűnhetett, hogy a másolatok szót többes számban használtam. Bizony, a Föld túloldalán, vörös zászló alatt serénykedő szakmunkások nem elégedtek meg egyetlen klónnal, egész kis variáns-sorozatot készítettek változatos színekben, eltérő műszaki tartalommal és ehhez mérhető, arányos árakkal.

A moralizálást és a hamisítással kapcsolatos eszmefuttatást egyelőre tegyük félre, érdemes előbb megnéznünk közelebbről, hogy miről is van szó. Mivel a jelenlegi klónok leginkább a 3. generációs XM-18-ra hasonlítanak, BS barátunktól kértem kölcsön egy abszolút eredeti, kicsit már egyedivé tett, flipper nélküli példányt. Neki külön köszönöm, a szemléltető példánnyal együtt készült fotók vizuálisan is könnyen értelmezhetővé teszik az összehasonlítást. Mivel nem akartam az ő kését szétszedni, inkább a webről kölcsönzök ide egy képet összehasonlításképpen, melynek a BladeForums-os Gress volt az elkövetője. Ez hasznos illusztráció lehet az eredeti és a másolatok összevetése során.

Birtokomba került két Hinderer másolat, egy műszaki tartalmában komolyabb, valamint egy teljesen leegyszerűsített verzió. A komolyabb példány titán alaplemezre építkezik. A keretzár felőli oldalán 4 mm vastag, míg a G10 markolatpanel alatt 1,7 mm-es lemez kapott helyet, kőmosott-koptatott felületkezeléssel. Ezen a változaton megtalálható a „lockbar stabilizer” nevű, Rick Hinderer által kifejlesztett alkatrész is. Ez hivatott a zárnyelv ki- és elhajlását meggátolni. Az övcsipesz az eredeti példány műszaki megoldásával egyező kivitel, tartalék csavarostul, alátétestül.

A tengelycsavar műszaki megoldása ránézésre azonos, szétszedve derül csak ki a komoly eltérés. A klónok tengelye szerintem meggyőzőbb, mint az eredeti. A sima tengelycsavar helyett egy vaskos perselyes megoldást használnak, melynek vannak azért előnyei. A másolat javára lehet még írni a titán zárnyelvbe elhelyezett acél betétet is – ilyet rendszerint csak csúcsmodellekbe raknak a nyugati oldalon, ha egyáltalán foglalkoznak vele (nem bizonyított, hogy valóban szükség van rá, egy jól, megfelelő titán alapanyagból készült zárnyelv is tökéletesen, letapadás nélkül tud működni). A nyitópöcök szinte teljesen azonos az eredetivel, formában és méretezésben egyaránt. A másolat gyengesége leginkább az olcsó pengeanyagban mutatkozik meg. Ismeretlen acél, nagyjából az SRM-Enlan-Ganzo triumvirátus késeinél használt pengék szintjét hozza. Kár volt az egyébként kiváló és abszolút jól összerakott kést a gyenge acéllal elrontani. A markolat távtartói kisebbek az igazinál, kevésbé karakteresek, de még így is szebbek, mint az olcsó foldereknél gyakori, egyszerű acélcső-darabok. Összességében nagyon jó kivitelű másolat, jó működéssel, jó zárral – gyengébb acél pengével.

A másik változat, mely az előzőnek nagyjából ötödébe kerül ($20 alatti-körüli áron beszerezhető), jóval puritánabb kivitel. A vaskos titán alaplemez megmaradt a zár oldalán, de itt a másik panel felületkezelt, textúrázott alumíniumból készült. A zárstabilizátor és az acélbetét ezen a verzión már nincs kialakítva, illetve az övcsipesz nem átszerelhető. Minimalizálták az alkatrészek számát és a szükséges műveleteket az alacsony ár érdekében – szerintem nagyon helyesen. A forma szemre azonos az előző verzióval, a penge szintén ismeretlen anyagú, az imént részletezett tulajdonságokkal. Sajnos mindkét hamis pengére rávésték a „CTS-\HP” feliratot, mely vélhetőleg a „CTS-XHP” acél hamisítás utáni betűjele. A baj csak az, hogy ezt a Carpenter-féle prémium acélt nem próbálták lemásolni, lehet, hogy jobban sikerült volna, mint a felhasznált pengeacél. Az alu panelek egyébként szintén több színben hozzáférhetők, a magam részéről a kéket favorizáltam, de van (acél)szürke, fekete, narancs verzióban is.

A penge gyengébb anyagán túl mindkét másolat leélezésének kontúrjai elnyaltabbak az eredetinél. Nyilván kevésbé gondosan alakították ki eleve az élezést, erre még a kőmosás-koptatás picit rátett. Nem vészes, de azért látható szépséghiba – ha van összehasonlítási alap. A bicskák élhosszúsága még éppen 8 cm, de sajnos a szúráshossz (markolat kezdetétől a hegyig) egy centivel hosszabb, így a sajnos KKVE-nek minősülnek a hazai szabályok szerint (tehát zsebben nem célszerű hordani, inkább táskában).

Az általános összehasonlítás után nem árt kicsit elbogarászni a részletekkel is, külön-külön. Ami a másolatokban azonos, az a tengelycsavar és a hozzá tartozó persely, melyen a penge elfordul. A jókora acélgyűrűben elméletileg az a jó, hogy egy koppra összehúzott tengelycsavar esetén is hagyja elfordulni a pengét – ha jól van illesztve és nem túl vastagok a bronz alátétek. A drágább, G10 paneles változaton ez valóban működik is, a kék esetében a bronz csapágyakat meg kellene picit csiszolni. Bevallom, a G10-esen ezt eleve megtettem, még mielőtt használatba vettem volna, ugyanis kíváncsiságból azonnal szétszedtem. A bronz tányérkákra ránézésre ráfért a síkfrissítés, így nem is teketóriáztam sokat. Amerikai gyártók is gyakran a felhasználóra bízzák a termék befejezését a $100 körüli kategóriában, tehát ezt sem feltétlenül lehet a kínaiaknak felróni (helyesebben mindkét csapatnak fel kéne).

A markolatcsavarok szintén azonosak a klónok esetében, ide értve a távtartó hordócskákat is. Rozsdamentes acél mind, egészen kulturált kivitelben, de látható megmunkálási nyomokkal. Ebben speciel Rick kései sem sokkal szebbek, bár a forgácsolási nyomok HD folder esetén inkább szexepilnek számítanak, mint szépséghibának.

A markolatpanelek kidolgozása is megérdemel pár szót. A felhasznált kínai G10 anyaga durvább, mint az általában megszokott. Valamilyen gyengébb minőségű műgyantát használnak vörös barátaink, vagy megspórolják a tisztességes préselési technológiát, így az anyagban maradt pár légbuborék. A textúrázás egyébként nagyon jól másolja az eredetit (Sándortól már egyedi, Porpáczy Zsolt által készített barna G10 panellel kaptam a kölcsön-Hinderert, szóval még véletlenül sem ahhoz kell hasonlítani). Az alumínium markolat textúrája szintén szép egyenletes, a felületkezelés is hibátlan. A rombuszos minta nem csúszik, meglepően még a fényes alumínium sem. Minkét panel élei lekerekítettek, kellemes fogásúak.

A titán alaplemez ugyancsak meglepően kellemes kivitel. Az élek a „kőmosásnak” (koptatózás) köszönhetően lekerekítettek, sorjától mentesek. A zárak megfelelő mértékben és stabilan találkoznak a pengével. A zárnyelvben levő rögzítőgolyók szintén a helyükön vannak, stabilan megfogják a pengét zárt állapotban, az ujjal (nyitószemölccsel vagy flipperrel) nyitást nem teszik nehézzé vagy kényelmetlenné. Hozzá tartozik a teljes képhez (és ezt lefotózni sem lehet), hogy a kínai bicsakok keményebb titánötvözetet használnak, mint az eredeti, így a Hinderer XM-18 esetében tapasztalt viszonylag lágy zároldással szemben valahogy a kínai bolondbiztosabbnak hat. Ez persze nem jelenti azt, hogy körmünk törik, ha a zárat oldani akarjuk, egyáltalán nem kényelmetlen vagy zavaró a zárnyelv megnövekedett rugóereje. A zárnyelv kikönnyítése az ázsiai késeken kicsit előrébb esik, mint az eredetin (az anyagon túl ez is befolyásolja picit a rugóerőt).

A markolat formája szinte teljes egészében egyezik az eredetivel, de a kínai verziókon a hüvelykujj támaszánál a bemarások eltérnek (3 helyett 4-4 bemarás), illetve a kínai koptatás a titánon lekerekítettebb, elkentebb formákat eredményezett. Olcsó, kínai markolatpanelben gondolkodni az eredeti Hinderer tulajoknak felesleges, csak a kontúrok pontos másolatok. A markolat csavarjai a másolatokon picit közelebb vannak egymáshoz, a panelek csak másolat-másolat között csereszabatosan (G10, alu).

A legnagyobb hiba, amit a kínai munkások elkövettek az mindkét kés esetén a feliratozás. Eleve senki nem fogja azt hinni, hogy a penge „jó anyag”, hiába írják rá a „CTS-\HP” szöveget a Carpenter acéljára utalva. A jó mélyre lézer gravírozott „Hinderer” felirat is nyugodtan lemaradhatott volna, így viszont nincs az a jóindulatú ember, aki ne vágná rá, hogy egyértelműen hamisítvány, minősége okán ráadásul megtévesztésre is alkalmas. A felesleges feliratokon túl sajnos nincs kirívó, árulkodó részlet, melyből rögtön kiderül, nem az eredetit fogjuk. A Hinderer-fanok persze előnyben vannak, de ők egy eleve szűk réteg. Az viszont biztos, hogy aukciós oldalakon vadásznak a hamis portékával a gyanútlan késbarátra (nem csak magyar oldalakon).

A teljes képhez Hinderer vonatkozásban az is hozzátartozik, hogy Rick kései közvetlenül a készítőtől, $350 körüli áron csak sokéves várólista alapján hozzáférhetők. Vannak persze dealerek, akik kapnak rendszeresen a bicskákból és jellemzően elég komoly haszonnal tudják pillanatok alatt eladni a portékát. (Nem vagyok meggyőződve arról, hogy a jelentős mértékű extra haszon (mely időnként eléri a bicska teljes árát) akár csak kis része is Rick zsebébe kerülne…) Szóval van a készítő és a dealerek, akik megpróbálják magasan tartani ezeknek a bicskáknak az árát, meg van egy óriási, kielégítetlen vásárlói kereslet. A magam részéről nem tartom meglepőnek, hogy a kínai másolóipar rávetette magát ezekre a számunkra prémium kategóriás mid-tech bicskákra. Chris Reeve, Strider, Hinderer, igazából mindegy. Kevesebbért ($30 dolláros CRKT, Kershaw bicskák) is beindították a gyártószalagot, miért ezek lennének kivételek. A piacot nem lehet egyetlen Marshall-kereszttel jellemezni vagy leírni.

Fontos megemlíteni azt is, hogy a bicskák iránti keresletet igyekeznek legális formában kihasználni Hinderer és szövetségesei. Kezdődött ez a Gerberrel együttműködve, a kevésbé sikeres Hinderer Rescue mentőkéssel és más modellekkel az olcsóbb kategóriában. Sokkal izgalmasabb azonban a Kershaw-féle kollaboráció, melynek keretében Rick egyes terveit Zero Tolerance márkanév alatt teszik elérhetővé. Minőségi, erős kések prémium anyagokból, picit mérsékeltebb áron, mint egy Hinderer, viszont legalább szélesebb kör számára hozzáférhető mennyiségben. Lehet, hogy a nagyobb késgyártók lassú reakciója is hozzájárult, hogy az igazán olcsó szegmensre (alu paneles másolat) és az alsó-közép sávra (G10 markolatos másolat) lecsapott a másolóipar.

Szóval akinek egy eredeti Hinderer nem fér bele a költségvetésbe és a lelkiismeretével el tud számolni, ha hamisítványt vesz, annak a klón bicska kivitelére nem nagyon hiszem, hogy különösebb panasza lesz. (Nem csak) Hinderer-hívő éltársak véleménye alapján azt tudom mondani, hogy a hamis bicska mindenképpen dühítő, de jelen esetben azért, mert pofátlan (töredék) áron egészen korrekt munkát vehetünk kézbe. Persze, ki tudja! Használat közben annyira bejöhet a forma, hogy kedvet kapok egy frankó példányra. Csak picit gyűjtögetni kell hozzá és szemfülesen lesni külföldi webshopok készletét, fórumok adok-veszek részlegét. Addig viszont marad a klón és a ZT.

BlackWoOd

Hinderer vonalon nemrégiben foglalkoztunk a hamisítványokkal, úgy illik, hogy a legális alternatíváknak is szenteljünk pár sort. A Hinderer-Zero Tolerance kollaboráció eredményeképpen megvalósult modellek közül ez alkalommal a ZT 0550-et vizsgálom meg közelebbről.

2010-es Blade Show egyik fontos eseménye volt Rick Hinderer és a ZT (tulajdonképpen Kai USA) együttműködésének bejelentése. A kiállításon bemutatták az egyik közös gyermeket is, mely éppen a ZT 0550 volt. A prototípus ígéretesnek bizonyult, nagyjából előrevetítette, mire számíthatnak a késbarátok. A gyártásba kerülő végleges változat azért pár részletben eltér a kezdeti koncepciótól.

A prototípuson a G10 markolathéj alatt még nincs alaplemez, a széria változaton viszont van, 410-es rozsdamentes acélból. A protó markolatának végén levő acél távtartó, melyen a csavarhúzó volt, kikerült a megvalósított sorozatból. Az amúgy sem könnyű bicskáról így lekerült egy kis súlyfelesleg, ráadásul a funkció hasznossága eléggé megosztotta a kések iránt érdeklődő közösséget. (Az köztudott, hogy a ZT/Kershaw aktívan használja(~ta) a különböző fórumokat információszerzésre és szivárogtatásra egyaránt.)

Mivel a Kershaw ezt a Zero Tolerance modellt nem titkoltan EDC szerepre szánta, érdemes áttekinteni a kés fizikai paramétereit is. A penge 9 cm hosszúságú, közel 4 mm vastagságú rozsdamentes acél. A leggyakoribb változat S35VN-ből készült, mely a közkedvelt S30V acél optimalizált változatának tekinthető. Egy gyártás közben felmerült „baki” folytán 113 példány véletlenül a 0551-es modell Elmax pengéjét kapta. A pengékre tévedésből a 0550 gravír került, majd ezeket tették valóban a 0550 markolatába. Legalábbis ez a Kershaw webes legendája (aktív, nem hivatalos fórumos jelenlét). Ezeknek a különleges daraboknak egy része éppen Európába került, így cseh és hazai késbarátok is biztosan örülhetnek ezeknek a ritkább daraboknak.

Az S35VN acél és az erre váltás mellett egyes webes források az eredeti S30V ötvözetben levő vanádium arányának lecsökkentését (4-ről 3%-ra) hozzák fel, mint legfontosabb érvet. Az S35VN-ben nióbiumot is használnak az acél szemcseszerkezetének finomítására és karbidképzőként. Ennek oka lehet egyfelől a vanádium árának emelkedése, másfelől az a tény, hogy vegyületei igencsak mérgezőek. De a legrealisztikusabb indok, hogy az S35VN valamivel könnyebben, gyorsabban megmunkálható, könnyebben csiszolható, ráadásul élezni is könnyebb. (Érdekesség még, hogy több, európai gyártású, késalapanyagnak is használt acélban szerepel a vanádium helyett/mellett nióbium, mint ötvöző már régebb óta. Ilyen például a Niolox, vagy az RN15X.)

A penge anyagán túl igen lényeges még annak kialakítása is. A 0550-es modell egy hagyományos domború hegyű pengét kapott, melyen nagyjából kétharmad szélességig alakították ki az egyenes leélezést. A gyári élszalag szép egyenletes, majdnem pontosan középen van az él. Gyári kategóriában ennél sokkal többre manapság már nem igazán lehet számítani. A hagyományos pengeformát sikeresen megtöri a pengeháton kialakított leköszörülés. Nem tekinthető hamis fokélnek, csupán dizájnelem, de nagyon hatásos és korszerű megjelenést kölcsönöz a pengének. Nem mellesleg, ettől (is) lesz „Hindereres”, akár a tervező aláírásának is vehetjük.

A bicska zár oldali alaplemeze majdnem 5 mm vastagságú titán. A zármegoldás keretzáras (frame lock), a zárnyelv legkisebb keresztmetszete a kikönnyítésnél 13 mm² (1 mm x 13 mm, nagyjából téglalap). A zárat ellátták a Hinderer-féle stabilizátor csavarral, de sajnos ez a modell sem örökölte meg a 300-as széria „Zero Tolerance” feliratos alkatrészét. Így picit snassz lett, ilyen apróságok nagyon meg tudják emelni a „coolness faktort”.

Érdekesség, hogy a 0551-en és a korai 0550-eseken a zár kikönnyítése az alaplemezen belülről történt, míg például a ZT 0302 vagy egy Hinderer XM-18 esetén ezt kívülről tették meg. Az első pár sorozat után azonban megváltoztatták a terveket, az új 0550 már kívülről mart könnyítéssel készül. Jelentősége nem sok van, talán a zár súlyos túlterhelése esetén viselkedik eltérően a két megoldás (kihajlana, ha a stabilizátor csavar engedné vagy megszorul és egyszerűen összeroggyan). Az áttervezésre nyilván az adott okot, hogy a korai változat (első generációsként hivatkozik rá a webes publikációk zöme) esetén előfordultak gondok a pengerögzítő golyó pozíciójával, a rögzítés erejével és úgy általában a zárral. Biztosan nem az összes első generációs példány hibás, ugyanis a bemutatott darab is ilyen, zárhibák nélkül.

A markolat másik fele G10 panelt kapott, alatta 410-es rozsdamentes acél alaplemezzel, melyet jelentősen kikönnyítettek. A magam részéről (különösen, ha egy HD folder ligában versenyezni kívánó késről van szó) ennek a részletnek tudok örülni, még akkor is, ha a kellően vastag G10 panel önmagában is maximálisan elviselne minden épeszű felhasználás melletti terhelést (meg még annál többet is). A G10 felületére textúrázás gyanánt marógéppel készített minta került. Ez a szokásos felületi üvegszövet mintázaton túl jobb tapadást biztosít, de a tapintással érzékelhető érdességet jelentősen nem növeli. A markolat nyitott kialakítású, három esztergált távtartó és az ehhez szükséges csavarok tartják egyben a kést. A tisztítás szétszerelés nélkül nagyjából megoldható, de a perforált alaplemez azért nem könnyíti meg az erre igényesebb késbarát életét.

Az övcsipeszen sokat nem variáltak a tervezők, a modell megörökölte a 300-as széria klipjét, legalábbis ami az első generációs modelleket illeti (0550, 0551). Az újabb példányok (2nd gen.) a 0560-as széria jobban rejtő, „deep pocket carry” alkatrészét kapták meg, mely még véletlenül sem csereszabatos a „ZT” feliratossal (90°-kal elforgatták a 2 csavar pozícióját a markolaton). Örömteli ugyanakkor, hogy a bicskát jobb és bal zsebben hordó felhasználókra is gondoltak, ugyanis tetszőleges oldalra felszerelhető mindkét fajta esetén a klip. A maximális variálhatóság jegyében ráadásul a heggyel felfelé és lefelé is pozicionálhatjuk zsebkésünket – ki hogy szereti. A markolaton található még egy jókora, 6 mm-es zsinórfurat is, ha valaki szereti zsebkését díszíteni vagy a klip miatt mélyebben ülő bicska elővételét egy kicsit megkönnyítené.

De ha már „Zero Tolerance”, akkor emlékezzünk meg a hibákról is, melyek igazából csak használat közben derülnek ki, vagy nem teljesen tudatos elégedetlenséget okozhatnak a részletekben kevésbé elmélyedő felhasználók számára. A szokatlan rész a mutatóujj számára kialakított vájat. Ahogy a képen látható, a markolat végén levő letöréssel együtt a markolat egy hátsóbb pozícióban fogást tesz igazán kényelmessé (hasonlóan az XM-18 markolatához). A pengén kialakított támaszra (jimping) helyezve a hüvelykujjat az bizony magával húzná a többit is, így használat közben (különösen, ha a markolatot valamiért fordítani is kell) előfordul, hogy a fogást bizonytalannak érezzük, esetleg a mutatóujj előrefog(na) a penge tövére. Ez a jelenség egy meghagyott flipperrel (hosszú ujjvédőként is funkcionál) és a markolat elejére továbbvitt bordázással bizonyosan megszűnne. Kicsit olyan, mintha egy jól bevált, átgondolt dizájnba (XM-18) papíron, teszt nélkül nyúltak volna bele. A flippernek egyébként is örültem volna, biztos elfogult vagyok.

Pár szót érdemel még a pengén található nyitószemölcs is. Ahogy a 0300-as sorozat esetén, úgy itt is ez az alkatrész támasztja meg a pengét nyitott állapotban a markolat vállán. Eltérés azonban, hogy míg a 300-asokon ez az alkatrész akadályozza meg, hogy a zárt penge túlzottan a markolatba forduljon, addig az 550-esben erre egy külön alkatrészt használnak. Ennek a megoldásnak az előnye, hogy így a szemölcsöknek nem kell az alaplemez élén feltámaszkodniuk, így kényelmesen marad hely a pengét nyitó ujjak számára. Ennek persze a 300-asok esetén nem volt sok jelentősége a nyitásrásegítés és a flipper miatt, de az 550-esek teljesen manuális működtetésűek.

Ahhoz a tényhez sem árt, ha hozzászokunk, hogy a kezdetben igen masszív, nehéz igénybevételre (túl)tervezett Zero Tolerance márkanév az utóbbi időben már új koncepciót takar. Kezd beszivárogni a márkába a high-tech öltönyös zsebkés koncepció és az ezzel járó változtatások. Szerencsére a 0550-es modellek ezt a váltást megúszták egy kevésbé túlméretezett (de még így is erős) tengelycsavarral. A penge, a markolat és a zár kellően erős és masszív, a szatén fényű titán alaplemez egy fokkal elegánsabb. A modell mindenkinek jó társa lehet a hétköznapokban, aki hajlandó a bicska túlsúlyával megbarátkozni. 173 grammos tömegével nem mondható éppen pehelysúlyú versenyzőnek (egy 5 mm vastag pengével szerelt Zsolt-féle Fekete Erő 200 gramm körül van).

BlackWoOd

További fotók az eredeti 0550 prototípusról.

Angol nyelvű ismertető a 2. generációs ZT 0550-ről (további fotókkal az újabb változatról)

Összehasonlító videó: 0550 vs. 0551

Legyen az bushcraft, bozótmívesség, túra, vagy a szabadidő egy kis szeletének címkék nélküli eltöltése a szabadban, az előkészületek egy része biztosan az eszközök kiválasztása körül forog. Egy jó késen túl látókörbe kerülnek a bicskafűrészek, a kisebb balták valamint gyakran a fokosok és tomahawkok is. Népszerű formája és elérhető ára okán ismerkedjünk meg most az United Cutlery M48 (toma)Hawkkal.

Az M48 tomahawkot kb. fél tucatnyi verzióban készítteti az United Cutlery. A cég a Kínában készült olcsó portékákról híres (illetve sokak szerint inkább hírhedt). A Gil Hibben-féle, valamint a Kit Rae dizájnstúdió nevével jelzett fantáziakések mellett rengeteg saját tervezésű kés és bicska lelhető fel kínálatukban, melyek gyakran más gyártók modelljeit idézik. A munkáikra általában az alacsony ár, az olcsó anyagok és az elfogadható kidolgozottság jellemző.

A birtokomba került M48 a „Kommando Survival Rescue Axe” fantázianevű változat. Az egyes variánsok között a nyél színe a különbség, a fej minden esetben azonos, fekete bevonatos. A tomahawk markolata 38 centiméter hosszú, üvegszál erősítésű műanyag. A fejet egy erős acél markolattüske segítségével rögzítették a nyélhez három csavar segítségével. A csavarok kísértetiesen hasonlítanak a piacos bicskák tengelycsavarjaira: 4 mm-es szárak, az „anyák” 6,5 mm vastag, belső menetes acél hüvelyek.

A tomahawk lényeges és mindenképpen érdekesebb része a fej. Rozsdamentes acélból készült, mely a gyártó honlapja alapján 2Cr13 acélból készült (célszerű ezt elfogadni, a web-szerte fellelhető AUS-6 vélhetőleg téves). A pontos technológiát nem ismertetik, talán süllyesztékes kovácsolás, vagy inkább valamilyen öntési technológia plusz némi gépi megmunkálás következménye a termék. A vágóél hosszú, gyári állapotban, hegytől hegyig majdnem 10 cm hosszúságú. A fej teljes hosszúsága az éltől a hátsó oldalon kialakított tüske hegyéig majdnem 20 centi. A tomahawk teljes tömege 650 gramm körül van (kellően pontos mérőeszköz hiányában konyhai mérlegre hagyatkoztam).

Az M48 a gyártó marketingesei szerint igazi mindenes. A táborozástól kezdve a profi behatolóeszközig minden elképzelhető és elképzelhetetlen felhasználási formában kiváló. Persze ez ebben a formában bizonyosan csúsztatás, nem is kell bedőlni neki. Az él csúcsainak kialakítása, különösen a hosszú, hegyes (ezzel együtt gyengébb) szakáll inkább a közelharc típusú felhasználási módot sugallja. A fej lapja a nyélnél nem egyenes, hanem íves keresztmetszetű, így kalapálni sem éppen egyszerű vele (pl. karót, cöveknek).

Ha már egyszer kéznél van, ki is kell próbálni, akár Harci Marci, akár nem. Az M48-at eredeti céljára persze nem nagyon tudtam volna felhasználni, élőerő ellen eddig még nem kellett célszerszámot igénybe vennem. További jelentős probléma, hogy az ajtókhoz, zárakhoz, melyeken életvitelszerűen túl kell jutnom többnyire van kulcsom, szétverésük ráadásul az én pénztárcámat terhelné, így a behatolást sem teszteltem. Volt viszont a ház mögött némi fagyott diófa, mely eleve darabolásra és a jobb időre várt. Hála a tartós hideg időnek, egyéb funkciót is találtam az eszköz számára.

Kezdem is mindjárt a tomahawk fején kialakított tüskével, melyen alul és felül is hamis fokél található, így vaskossága ellenére viszonylag hegyes, kellemes behatolóképességgel. Az ellen vastag ruházata, könnyű sisakja vagy a koponyája ellen bizonyára hatásos eszköz, ezt magam nem teszteltem. Jól jött viszont 5-6 cm vastag jégréteg meglékeléséhez és a jég szétzúzásához (így hozzáfértem az alatta levő vízhez). Téli barangolás közben szükség esetére ez sokkal jobb eszköz, mint mondjuk egy kés törővégével hosszasan görcsölni a hóban térdelve. Igazán jó móka a vastag jég szilánkosítása, különösen egy ilyen „kis csákánnyal”. Jelen feladatra kifejezetten előny a rozsdaállóság. Azért a jég hatására az eredeti hegy szépen lekerekedett, szerintem ők sem gondolták, hogy bárki is használja majd valamire (nézegetésen kívül).

A fej túlsó fele, a vágóéle külön história. A harciasság jegyében a szakáll igen hosszú és vékony, biztosan igen hatékony akasztásos technikákat lehet kivitelezni vele küzdelem közben. Munkaeszköz szemszögből (és azért a „breaching tool”, aminek szánták volna masszívan munkaeszközszámba megy) ez a rész igencsak sérülékeny. Elég az optimálisnál kicsit magasabbra odasózni a hawkkal és máris ezt a gyengített élszakaszt terheljük feleslegesen. Apróság továbbá, hogy munka közben a túlzott szakáll bizony beakad ebbe-abba.

Az M48 baltaként sajnos nem muzsikál szépen. Ennek oka részben a fej geometriájában keresendő, de hátrányos lehet a túlzottan rugalmas nyél is. Az üvegszálas műanyag hatásosan csillapít a fa elvágásának irányában végrehajtott mindennemű próbálkozást. A fej ékszöge (leélezése) akkora, mint az összehasonlításul szolgáló Fiskars (X5) baltának. Az éltől 20 mm távolságra mindkettő 6 mm vastagságot ér el, míg egy minőséginek tekinthető Gransfors kisbalta maximum 4-et. Ha minden tudományosságot nélkülözve egy adott ágdarab elvágásán mérem, akkor a ráfordított idő alapján valahol az ESEE-6-ossal (a narancssárga nyelű kés a képeken) és a Fiskars kisbaltával végrehajtott művelet között van az M48 teljesítménye (és azért az ESEE-6 közben generál egy hörcsögalomnyi forgácsot a nagy csapkodás közepette).

Ha az ehhez szükséges energiabevitelt is megsaccolom, az M48 mégiscsak egy fokkal hatékonyabb, mint egy átlagos késsel csapkodni. Fontos kiemelni, hogy átlagos késhez viszonyítva, mert bizony a korábban már megénekelt „bozótirtó hentesbárd” sokkal hatásosabb (igaz, az után a Fiskars kisbalta is csak kullog) – amíg 6-7 centi faág-átmérő környékén maradunk.

Bevallom, magam inkább „kés+fűrész” típusú erdőjáró vagyok. Baltát kivételes esetben viszek csak, például ha ilyen szerszámot igénylő technikát szeretnék kipróbálni vagy gyakorolni. Ide sorolható még a téli időszak, mikor fagyott fával kell birkózni és a szükséges tüzelőmennyiség eleve nagyobb. Annyi bizonyos, hogy szerszámként az M48 kevésbé hatékony társ, inkább egy jóféle, erdőtörvény-legális méretű balta az ajánlott.

Van azért ennek a tomahawknak előnye is, például a nulla karbantartásigény (az élezésen túl). Az üvegszálas műanyag nyél nem szárad ki, nem reped meg magától, a fej rozsdamentessége pedig tartósan nedves környezetben is jobban bírja bármelyik szokványos szerszámacélnál. (Azért teljesen nem rozsdamentes, a kikönnyítésekben van némi sorja, mely picit megvörösödött.) Nem árt azonban vigyázni a műanyaggal, lehet, hogy a -10°C alatti hőmérséklet hatására rideggé válik. A magam részéről eddig próbáltam, szerencsére nem volt hidegebb az idő. Annál inkább is érdemes figyelni, mert ezt kinn a terepen esély sem lesz újranyelezni, nem úgy, mint egy hagyományos köpüs baltát vagy fokost.

Érdemes megemlíteni a gyári markolatburkolatot, mely bizonyos modelleknél egy egyszerű paracord-bandázst jelent. Abszolút balesetveszélyes, pillanatok alatt fellazul a zsinór, így azt érdemes mindjárt az elején levenni. Újra lehet fonni, de az már ne egy sima körbe-körbe tekerés legyen, hanem valami stabilabb, de bonyolultabb fonat. Esetleg egy felragasztott teniszütő-bandázs. A sima nyél is bőven jól működik egyébként, több hornyot is martak a felületére, mely sima kézzel és kesztyűben egyaránt észrevétlenül működik: nem túl mély, nem vág, nem nyom – egyszerűen ott van és teszi a dolgát.

Túl sok szót az M48-hoz adott tok nem érdemel, éppen annyit tud, mint amennyi a képek alapján látszik. Egyszerű élvédő, melyet azért adtak, mert e nélkül a kutya sem vette volna meg. Övre fűzve egyenesen életveszély, tényleg csak arra jó, hogy a tomahawk éle ne vagdossa össze a zsákot, amire felszereljük – de nem a toknál fogva. A gyors taktikai előrántás is elfejelthető, ekkora szakállal szerencsés esetben csak a hátizsák oldala bánná.

A fejen a bevonat mindenképp érdemel egy nagy piros pontot. A sima festésnek látszó réteg a jég, a fagyott dió és némi betonon húzkodás hatására sem akart jelentős módon karcolódni. A képeken inkább koszos, mint karcos, megtisztítva szinte csak kifényesedés látható a felületen. Nagyon jól bírja, a fej felső részén levő csiszolt letöréssel és fokélekkel együtt pedig mutatós is. Különösen hatásos a citromsárga nyéllel – egész korrekt dühös darázs benyomását kelti. Kár, hogy a fekete zsinór bandázst le kellett venni a nyélről.

Tehát mire is ajánlom az M48-at? Tulajdonképpen játszani, érdekességképpen. Olyan helyzetekre, amikor nem jelent gondot, hogy a használt szerszám nem éppen optimális. Bohóckodni a befagyott tó partján, léket vágni az esővízgyűjtő hordó tetején levő jégbe, régi pinceajtóba dobálni, vagy éppen csak magunk mellett tartani, mint utolsó védelmi vonal. Ezekre akár meg is felel, ráadásul még magas a „coolness faktor” is (ha csak nézegetjük, akkor egészen pofás). Végül is, akár tűzifát is lehet vele hasogatni, mert tulajdonképpen kibírja gond nélkül, csak kevésbé vicces és kicsit megterhelőbb.

Autóba, vészhelyzetben használható baltaként (melyet egyébként gyakran emlegetnek webes források) inkább senki ne támaszkodjon erre. Szükséghelyzetben a legutolsó dolog, amivel az ember szívni szeretne egy félig-meddig használható eszköz. Ugyan nem igazán komoly szerszám, de kisebb gyereknek inkább ne adjuk, annyira azért mégsem játék. Az nem derült ki számomra, hogy mitől a „Survival Rescue” cimke. A „Kommando” az oké, azt értem, terepgatyát kell hozzá húzni.

BlackWoOd

A CRKT-t hajlamos a gyakorló késbarát elkönyvelni, mint az alsó szegmens éllovasát. Tudja, hogy évről-évre vannak újabb és újabb modelljei, gyakran újít valamit, mégsem kell olyan komolyan rajta tartani a szemet, mert ritkán eget rengetőek az újdonságok. A cégnek pedig néha sikerül jól eltalálni a piaci trendeket és kicsit előre dolgozni. A 2013-as biztosan ilyen év, a T-Hawkok mellett van némi innovatív mocorgás a napi viselésre szánt zsebkések pályáján.

Ahogy a korábbi években az Eros és a Ripple modellek rendre megmozgatták az érdeklődők fantáziáját, úgy idén az egyik említésre méltó újdonság a sok közül a csábító nevű (tulajdonképpen szó szerint) Enticer nevű modell. A zsebkés érdekessége, hogy Mary Jo (M.J.) Lerch neve alatt fut a modell, így azon kevés darabok egyike, melyet hölgy tervezett. MJ egészen véletlenül Matthew Lerch felesége, aki ugyancsak évtizedek óta késkészítő. Neki a CRKT kínálatából most aktuálisan a Moxie-t köszönhetjük.

Az Enticer első látásra jellegtelenül belesimul az utóbbi évek kínálatába. Viszonylag kisméretű bicska, egyszerű alapanyagok, kínai vagy tajvani gyártás (jelen esetben utóbbi), $50 és $100 közé belőtt kiskereskedelmi árak. A zsebkés nyitott állapotban mindössze 18 centiméteres. A penge teljes (szúró-)hosszúsága 82 mm, így itthon csak majdnem legális.
Egyszer-kétszer megélezi az ember és már viheti is a zsebében. A felhasznált acél a hazai késkészítők által is elterjedten használt 1.4034 rozsdamentes acél (melyet itthon gyakran KO-13 acélként ismerünk, vagy éppen AISI 420-ként hivatkozunk rá).

A penge vastagsága mindössze 2 mm, legszélesebb pontja sincs 22 mm. Holkeres élezésű, melyhez a ma igen divatos fokél jellegű felcsiszolás (swedge) párosul. A pengehát enyhe ívű, a lapos hassal együtt egy igen szúrós, domború hegyű pengeformát valósít meg. Tulajdonképpen örökzöld pengeforma, általános célra kellően generikus, nehéz vele melléfogni. A Ripple mellé téve rögtön szembetűnő a hasonló kontúr.

A kés markolata kopogós, kemény műanyag, mely a Zero Tolerance 030x sorozat késeinek CNC-zett markolatmintázatát idézi (nyilván ez a műanyag panel így került öntésre, semmi köze CNC megmunkáláshoz). Az íves kialakítás kis kezűek számára célszerű, akiknek elfér a 10 cm-nél rövidebb markolaton 4 ujja. Három ujjas fogáshoz a kialakított ujjvájatok kissé kényelmetlenek. A markolatban mindkét oldalon van acél merevítés, melyek nagyrészt a műanyag panelekbe süllyesztettek, rejtettek. A bicska övklippel rögzíthető, mely nem átszerelhető, ettől függetlenül feladatát remekül ellátja.

A kés általános kidolgozása megfelelő. Az egyes részleteket vizsgálva jól láthatóak például a présszerszám nyomai. Nyilván a távol-keleti gyárak mára tökélyre fejlesztették technológiájukat, így igen kevés utólagos munkával pillanatok alatt összerakhatók ezek a bicskák. Nem lehet a szemükre vetni, bántó élek, kiálló sorja nem nehezítik életünket, sem pedig a kés használatát. Egyetlen kifogásolnivaló talán csak az elkent, agyonpolírozott élekben lelhető – ez persze gusztus dolga. A magam részéről én az élesebb kontúrokat favorizálnám a pengén.

Áttekintettem, hogy miben átlagos a kés, itt az ideje, hogy rávilágítsak, miben különleges. Az első dolog kézbe véve a szerény tömege. A mindössze 60 gramm alig nehezebb, mint egy átlagos csokiszelet. Újszerű megoldás az úgynevezett „FireSafe” nyitási mechanizmus. Ennek lényege, hogy a módosított zárlemez segítségével meggátolja a penge nyitását a nyitórugó ellenében még akkor is, ha a kést leejtjük vagy erősen odaütjük. Ebből mindjárt következik az is, hogy a kés bizony nyitás rásegítéssel szerelt, mely nem kikapcsolható. A zárlemez kettős funkciójú, tehát zárva is és nyitva is rögzíti a pengét.

A mechanizmus működtető eleme a pengén elhelyezett, kis mértékben elfordítható nyitó tárcsa (tulajdonképpen csak egy fél). Ha a zárt pengén a tárcsát hüvelykujjal kifelé toljuk, mint azt más zsebkések esetén megszoktuk, bizony nem fogunk sikert elérni. A FireSafe mechanizmus oldásához a tárcsát kb. 15°-kal el kell csavarni a hüvelykujj felfelé tolásával. Ez a gyakorlatban annyit jelent, hogy ki-felfelé átlós irányban kell erőt kifejteni (tehát a tengely irányába is kell egy kicsit tolni ujjal). A tárcsa felületén kialakított, jól látható, agresszív bordázat segítségével (megfogja az ujjat) a csavaró mozdulat hatására a keresztzár lemezét semleges helyzetbe tolva a penge szabadon kifordul, nyílik. A folyamatos nyitóerő és a rásegítő rugó (mely a markolat részben nyitott gerincén át jól látható) egy hirtelen mozdulattal ki is löki a pengét. Bonyolultnak tűnik leírva, de kb. a harmadik próbálkozásra már lehet érezni a hogyant. Kis gyakorlással természetessé is válik a mozdulat, egyáltalán nem kényszeredett.

A FireSafe mechanizmus kicsit talán túlzásnak is tűnik. Hímsovoniszta énem mindjárt rá is vágta volna, hogy hát persze, hiszen nő tervezte, ezért a túlbiztosítás. De sajnos, vagy szerencsére ez nem így van! MJ Lerch saját bevallása szerint (egy Shot Show 2013-on készített interjú közben szólt erről, picit idegesen) ő csupán a markolat formáját és annak mintázatát vetette papírra. A biztosító fontosságát ráadásul nem kell ennyire lebecsülni – éppen a napokban nyílt ki a zsebemben egy Benchmade rugóskés (szerencsére nem teljesen, csak kb. 45°-ig), pedig a nyomógombon túl biztosítóelem is van rajta. Murphy törvényei a késiparra is vonatkoznak.

Fenti Enticer példány promóciós darab, az IWA-n járt különítményünknek köszönhetően került hozzám (ahogy a tavalyi kiállításról származó Ripple is). Kvázi reklámkések lettek, pedig nincs velük semmi probléma, szépen összerakott, innovatív darabok, maximálisan használható EDC bicskák. Valami furcsa azért van bennük. A kínai beszállítók olyan szintre hozták fel technológiájukat és a technikát kezelő munkaerőt, hogy az igazán alsó szegmensben már értelme sincs próbálkozni. Ez jól látható pl. a Böker olcsóbb késein (nem csak Magnum, de a Plusz brandben is).

A CRKT úgy tűnik, inkább a magasabb technológia-igényű vagy megoldásukban extravagáns modellek felé próbál kiutat keresni. A Ripple esetén ez a meglehetősen sok gépidőt igénylő markolat volt, vagy éppen egy csapágyazott penge (IKBS). Az Enticer esetében inkább az összetett zárómechanizmus az olcsón nehezebben másolható vonás. A nagyobb munkaigény meg is látszik a bicskák árán, hiszen ez drasztikusabban emeli az árat, mint az alapanyagok variálása (ésszerű kereteken belül). Ezek az „alap” EDC bicskák árban bőven a középkategóriába tartoznak, miközben a lényegük, a penge tulajdonképpen az alsó kategória szolgáltatását nyújtja.

Valamikor eltolódtak az arányok az utóbbi időben. Pár éve a dizájner-bicskák alá azért gyakran odatették a jól bevált, középkategóriás pengeanyagot, vagy éppen valami frisset. Például a Kershaw Zing a maga fura, CNC-zett pengefelületével és az akkoriban még újdonságszámba menő Sandvik 14C28N acéljával. Ez mára (nem csak a CRKT esetében) ellaposodott, már meg sem próbálkoznak ilyesmivel. Szimplán a formával, marketinggel próbálják a vevőt megfogni. Már akit meg lehet. Talán ezért érzem, hogy a CRKT az alsó szegmensben, szegmensre „utazik”. Talán ezért követik kevesen az újdonságaikat. Feltehetően ezért ritka vendégek itt a blogon termékeik. Lehet, hogy a rutinosabb késmánt már nem lehet pusztán a külcsínnel önfeledt pénztárcabontásra, vásárlásra késztetni. Pedig ezek a bicskák alapvetően nem rosszak. Ezekért érdemes néha visszanézni a váll fölött.

BlackWoOd

GoingGear interjú MJ Lerch-csel (angol):

Hivatalos CRKT videó (angol):

Portálos hobbista késkészítőink folyamatosan dolgoznak, produkálják az újabbnál újabb vasakat, mégis ritkán jutnak el munkáik a blogig. Pedig biztos, hogy ezeket a késeket is használják gazdáik, csak titokban tartják tapasztalataikat. Illetve, nem minden esetben, mint ahogy az rögtön kiderül…
(A kés vadászias felhasználást is bemutat, néhai vadkan porhüvelyén demostrálva. Aki ezt nem szeretné élvezni, most még kereshet másik bejegyzést a blogon.)

Orosz Sándor, Sasa éltársunk nem tegnap készítette el első kését. Ahogy portálunkon is rendszeresen jelen van, tagja az egyik bushcraft-közösségnek is. Az egyik tag, jelesül Heim Tankréd (Tanki) Sasát kérte meg egy általa megálmodott, korábbi tapasztalatait summázó bozótmíves-túlélőkés elkészítésére.

A mű 5 mm vastag Sleipnerből készült, 145 mm-es pengehosszúsággal, 30 mm legnagyobb pengeszélesség mellett. A markolat zsák-mikarta (jutazsák – műgyanta kompozit). A penge leélezése az úgynevezett „skandivex”, azaz a skandináv és a konvex leélezés házasságából létrejött konstrukció. A kés tömege közel 280 gramm, tokkal együtt kicsit több, mint fél kiló. Emberes, tekintélyes darab.

Tanki remek beszámolót írt új késéről, a továbbiakban övé a szó!

A kés megálmodásakor a szempontom egy olyan túlélő kés volt, amire támaszkodhatom – ha a szükség úgy hozza, – minden körülmények között, mindenféle feladat végzése során. Persze olyan kés nem létezik, ami mindenre jó, de igyekezni kell a lehető legjobb kompromisszumot kötni. A kiindulási alap egy Aitor Jungle King II volt, melyet siheder koromban nagyon sokat használtam és szerettem annak minden hibájával együtt. Felesleges részlet volt a fűrész a penge fokán. Bár jól vág, de nagyon vastag és túl rövid ahhoz, hogy érdemben használni lehessen. Legnagyobb baja, hogy útban van, ha szikravetőzni akar az ember, vagy ha faragásnál a penge hátán akarja megtámasztani a hüvelykujját. Nem nagyon kedveltem a holkeres (konkáv) leélezést sem, nem igazán túlélő késre való az szerintem (pl. nehéz irányítani faragáskor, sérülékenyebb az él pl. sújtás közben). A markolattartály miatt a nyele nem volt túl megbízható, ráadásul a kör keresztmetszete miatt könnyen elfordul a kézben. Ez többször okozott problémát.

A hiányosságok ismeretében már nem volt nagy ördöngösség megálmodni a kést. A pengeformával már voltak kedvező tapasztalataim, így csak a fűrészt kellett elhagyni a fokáról. Helyére egy jó fokél került, ami jól indítja a szikravetőt. Élezése skandivex lett, ami nagyon jól teljesít mind faragáskor, mind vadfeldolgozáskor, mind sújtáskor. Megvan benne az az erő (anyag) többlet, hogy nem sérül még durva felhasználáskor sem (lásd lentebb). Az 5mm vastag anyag elég masszívvá teszi a pengét, a törés szinte kizárt (hacsak nem teljesen eszetlenül használjuk).

Volt időm tesztelni, nagyjából egy éve van meg ez a kés. Hivatásos vadászként, mindennapos használatban. Tapasztalataim a következők: mérete pont azon a határon mozog, ami még elfogadható finomabb munkáknál is, de a nehezebb, erőt (sújtás) igénylő feladatoknál is tud bizonyítani. A rekurzív forma miatt sújtásnál jól jön az a kis plusz tömeg a hegy felől.

Zsigerelésnél jól teljesít, ha ez van nálam, fűrészre nincs szükség. Többször vertem keresztül medencecsonton (néha ütőfával is), még nagy testű kanoknál is, az élén nem keletkezett sem kihajlás, sem kipattogzás. Szegycsont átvágásánál, ha nem bírtam simán kézből végig húzni, akkor, mint egy mini bárdot alkalmazva, csapásokkal haladtam előre a bordákon végig. Szintén nem volt látható sérülés. (Többször csináltam, több vadon, gím bika, tehén, nagy kan is volt köztük. Kollégáim hátán az ilyen mutatványoknál futkos a hideg, és a „Ne csináld!”, „Tönkremegy!”, „Úristen!” mondatokat ismételgetik.) Ezután még simán el tudtam végezni a vágást igénylő feladatokat, látványos vagy érezhető tompulás nélkül. 2-3 vadat minden gond nélkül (még ilyen durva felhasználási körülmények között is) meg lehet vele csinálni, akár bontva is (főbb alkatrészekre).

Egyszóval az éltartása nagyon jó. Fenni sem nehéz (kerámia rúddal szoktam) nem sok időt igényel. A rekurzív formának köszönhetően a hús vágása, darabolása nagyon könnyű (mivel az íven felgyorsul a mozgás, jobban metsz), az inas, hártyás részeket is könnyebb vele elvágni. Nyúzáskor a penge öble is segítségemre van, a penge szélessége miatt könnyen rá lehet fogni a hegyhez közelebb is, ha finomabb, jobban irányítandó pengemunkát igényel a feladat.

Faragni sem nehéz vele (bár nyilván nem olyan mint egy faragókés, de jól lehet vele boldogulni), jól irányítható, tollaságat is gyönyörűen lehet vele faragni akár gyufaszálra is! Különböző csapda kioldókat, csapolásokat gond nélkül lehet vele készíteni. Vastagabb ágakat, vesszőket egy sújtással is ki lehet vele vágni. Tűz gyújtáshoz ütőfával nagyszerűen lehet hasogatni anyagot vastagabb tekékből. (Nem tapasztaltam sérülést az élén ilyen irányú felhasználáskor sem.)

A hegye brutálisan erős, mégis szúráskor (a hegynél a fokán levő élezés miatt) nagyon könnyedén hatol be. Disznó hajtáson volt szerencsém néhány sebzett disznót szúrni, valamint próbaképpen egy lőtt, nagy kannál kipróbálni a behatoló képességét (a kannál a páncélnak nevezett részen, ami egy nagyon megkeményedett zsírszöveti rész a bordákon, tényleg olyan kemény, mint valami vért). Hiba nélkül hatolt be a testbe minden esetben, még a kannál is! (Pedig a páncélnál általában nagyon nehéz beszúrni a mellüregbe, gyengébb késsel meg sem érdemes próbálni!) A hegy kialakításából adódóan nem lehet vele kis átmérőjű lyukat fúrni. Íjas tűzfúró alapot viszont hibátlanul lehet vele készíteni!

(Fenti képen egy Mors Kochanski-féle ún. try-stick látható, amely közkedvelt késtesztelő alkalmatosság. A penge faragóképességét hivatott feltérképezni, a felhasználó gyakorlottságával és kézügyességével egyetemben. További információért katt a lentebb levő képre.)

A nyele egy F1 kés nyelére hasonlít, ami végül is egy általános célú nyélforma. Bevallom ez nem lett az igazi. Kiemelném, hogy nem Sasa hibája, én kértem ilyenre! F1 méretű és formájú nyelet szerettem volna, olyan is lett. Nekem egy kicsit vékonyka, a végén nincs olyan kifejezett kiszélesedés (madárfej, halfarok, stb.), amiben sújtáskor „meg lehet kapaszkodni”. Továbbá ez a nyélforma a zsák mikarta anyaggal eléggé csúszós, ha véres, zsíros a kezem. Nincs mese, ezen változtatni kell, egy kicsit vaskosabb nyélpanellel, halfarok szerű nyélvéggel.

A tok nem szép, nem igényes, egy szóval jellemezném: célszerű (saját gyártmány). 5mm vastag marhabőrből van. Többféle módon rögzíthető: hagyományosan az övre fűzve; egy kis bőrszíj segítségével hosszabban lógatva övről (ennek akkor van jelentősége, ha mondjuk a nadrágszíjon kívül még más öv is van rajtunk, de a kést a nadrágszíjunkon akarjuk hordani, pl. hátizsák derékpántja); vízszintesen, az övre fűzve a kis bőrszíj segítségével.

A tokon van egy „zseb”, amiben egy szikravető, egy DC3 fenőkő és egy csipesz található (utóbbi nagyszerű eszköz, ha pl. tüskét, kullancsot kell eltávolítani). Található rajta még kb. 3 m 3mm-es berántó zsinór felcsévélve, valamint kb. 10 m erős kötöző zsineg (ami több szálra bontható), csak, mert bármikor jól jöhet. Helyet kapott rajta még egy kis Silva gombiránytű is.

Összegezve: egy olyan kést kaptam, amilyet szerettem volna, nagyszerűen használható az én késhasználati szokásaimmal és valóban támaszkodhatom rá, minden körülmények között! Legyen szó akár vadfeldolgozásról, menedéképítésről, tűzgyújtásról. Köszönettel tartozom Sasának, hogy kézzel fogható valósággá váltotta egy álmomat, Bernschütz Laci bácsinak, hogy a lehető legtöbbet hozta ki az acélból a precíz hőkezeléssel!

Üdv, Tanki
(Heim Tankréd)

Ssk éltársunk rengeteg kést rajzol, időnként egyet-egyet el is készít. Egyedi stílusának nem kevés kedvelője akad, így nem meglepő, ha időnként vásárlói igények is felmerülnek. Persze egy dolog, hogy valami tetszik, egy másik, hogy mennyire érzi kézbe illőnek az egyszeri késbarát – így előfordul, hogy a kések vándorútra indulnak, gazdát cserélnek. Egy ilyen, közkézen forgó példányt sikerült nyakon csípni múltkorában.

A késes szakma komoly gyakorlatot igényel akkor is, ha valaki kizárólag a szabadidejét áldozhatja erre, de a minőségre törekszik. Aki hobbiból készít késeket, hamar ráébred, hogy egy-egy példány elkészítésének nem minden munkafolyamatát élvezi azonos mértékben. Márpedig a szabadidő drága, kellemetlen dolgokkal kínlódva eltölteni egy ponton túl mazochista dolog. Így fordulhat elő az a roppant kézenfekvő megoldás, hogy a pengéket profikkal készítteti az ember és csak azokat a részleteket végzi maga, melyekkel szeret szöszmötölni. Ssk késeihez a pengéket nem ritkán a Lovász Késes Műhely készíti, vagy éppen a Nagy Csaba – Szálkai Róbert duó.

A képeken szereplő kés a keresztségben a „Stray Dog”, vagyis „kóbor kutya” nevet kapta. Ennek oka rém egyszerű (a legenda szerint): rajzon a penge egy kutya fejére, jelesül dobermannra hasonlított a tervező szerint. Mire testet öltött a penge, a forma inkább juttatta Ssk eszébe az árokszéli vegyes (vagy játszótéri keverék) típusú, ázott, bozontos, gazdátlan kutyákat, melyekbe gyakran belebotlik az ember – különösen vidéken. A név egyébként találó, a penge és markolat „sebhelyeivel” is kellemes összhangban van. Arról nem is beszélve, hogy a kés (is) a napi „kóborlásban” kiváló társa lehet az embernek.

Az már kiderült, hogy a lényeg Sleipnerből készült. Népszerű acél, sok késbarát számára jelenti a megfelelő és elfogadható kompromisszumot élezhetőség és éltartás, keménység és szívósság szempontjából. A penge 4,5 mm vastag, ami szintén könnyen felvállalható megoldás, ha 80 mm pengehosszúságú, erős késben gondolkodik a felhasználó. A savazott, (kőmosással) koptatott penge a „taktikai” stílus szinte kötelező jellegzetessége. Az ilyen pengéknek gyakran jól áll, ha használati kopás, fényesedés nyomok vannak rajta, ráadásul a „gazdit” is automatikusan megóvja a vitrinkés-szaporító skatulyától. (Mert ugye meglátszik a pengén, hogy legalább egyszer már használva volt egy nyisszantásnál komolyabb feladatra.)

És valóban, a „kóbor kutya” sérülései könnyen megbocsáthatók. Azzal szembe kell nézni, hogy egy ilyen kóbor, keverék jószág gyakran problémás. A markolat a végleges változaton fekete G10, azaz üvegszálas műanyag. A formája talán a ‘60-as évek organikus dizájnját idézi, beleoltva a korszerű „taktikai kinézet” követelményrendszerébe. A markolat alsó szélén kialakított, funkciójukat tekintve a stabil fogást segítő érdesítő bemarások egyenesen „tribal” beütésként azonosíthatók. Röviden szólva, ha a stílusokat nézzük, akkor is stimmel a keverék jelző.

Az eredeti (végül alternatívává váló) elképzelés szerint zöld mikarta panelekkel, zöld kydex tokkal készült el a kés. Szerencsére erről is készült fotó, így most azt is be tudom mutatni. Ez a verzió sem csúnya, viszont határozottan kevésbé „fűszeres”, mint a később kialakult, végleges állapot.

A kerekített markolatformának előnye, hogy kényelmesen kitölti a tenyeret. Nyugodtan lehet vele dolgozni, 10 perc akác vagy száraz kőris kapirgálás után sincsenek csíkok a tenyérben. A törővég talán felesleges, de szerencsére a csúcsa nem a markolat végére került, hanem kicsit előrébb, így legalább övön viselve sem válik lengőborda-törővé. Mindezzel együtt a húsos forma és a törővég a markolat túlsúlyában jelenik meg, mint kedvezőtlen „fajtajellemző”. Persze egy rövid pengéhez is kell megfogható méretű markolat, így nem olyan egyszerű a kérdés, de talán egy picivel több kikönnyítést elbírt volna a panelek alatt a lemez. A kés a 8 cm-es pengehossza mellé 115 mm markolat társul.

A penge formája kellemes, enyhén domború hegyű. Engem a Tim Wegner munkáira emlékeztet, jelesül a Blade-Tech késekre, mint például a Pro Hunter, vagy akár a pici Mouse (de emlegethetném a Spyderco zászlaja alatt megjelent modelleket is). A penge a hegy felé folyamatosan, nagyjából egyenletesen vékonyodik, így a vágóképesség sokkal jobb, mint amit a legnagyobb, 4,5 mm-es vastagság okán elsőre gondolnánk. Ehhez vastagon (vagyis jelen esetben vékonyan) hozzájárul a pengehátig felköszörült élkialakítás is. Persze nem hagymaszeletelő bajnok metszőképességű, de nem is konyhakésnek készült.

Az igazság az, hogy szeretem az „amatőr” késeket. Gyakran merészebb formákkal próbálkoznak, szabadabban vezetik a ceruzát, mint azok a mesterek, akiknek ebből kell megélniük. Így, hogy a műszaki megvalósítás sem hagy kívánnivalót (hisz fele részben profik készítették) és a dizájn mellé kapunk egy kis extra egyediséget, úgy érzem, minden egyes forintot megért a kés.

A kínaiaknak mindenre van közmondásuk. A kóbor kutyáról azt tartják, hogy aki örökbe fogad egyet, arra nagy gazdagság vár. (Várjunk csak, ezt minimum tucatnyi dologról tartják…) Mindegy, én a magam részéről megelégszem azzal, hogy van még egy késem, amelyhez lehet kötődni. Pusztán azért, mert szereti használni az ember, ebből kifolyólag előbb-utóbb emlékek is képződnek, tehát lélekben gazdagodik. (Azért vettem egy lottót, hátha a kínaiak jelen esetben nem átvitt értelemben értették…)

BlackWoOd

Szerencsére egyre több hazai késes készít a hagyományos bicskákon túlmutató, modern vonalvezetésű, korszerű alapanyagokból építkező és nem utolsó sorban a vásárlói igényeknek, trendeknek megfelelő zsebkéseket. Egy-egy jó ötlet természetesen nem árt, így lehetőség van tágítani a határokat – vagy legalább kísérletet tenni arra. Ilyen kísérlet eredménye a bemutatásra kerülő bicska is.

Jakab Imre munkái ha nem is teljesen kézenfekvően közismertek, azért legalább a hardcore fórumozók és a megrögzött kiállításra járók ismerik a nevét, fel tudják idézni munkáit. Kései gyakran jellegzetes vonalvezetésűek, ezzel együtt többé-kevésbé egyediek is. Ez a bicska több szempontból is újszerűnek tűnt, mikor a Tűzzel-vassal fesztiválon megpillantottam.

A zsebkés pengéje a jellegzetesen „Jakabos”, hegyes forma helyett inkább régi kedvencemre, a wharncliffe-re hajaz. Ezt a formát kevesen, ritkán készítik a hazai mezőnyben (nyilván kevésbé közkedvelt és elfogadott). A másik vizuális extra a felületek kialakítása. Korábban másoktól is láttunk már ilyet, a pattintott kő textúráját követő, azt visszaadni próbáló megmunkálásról van szó. A rusztikus felület és a korszerű anyagválasztás eredménye egy extravagáns megjelenésű kés, mely tökéletesen használható maradt mindennapi funkciójára.

A bicska markolatának mindkét oldali lemeze titánból készült. A „pattintott” minta viszonylag sekély, ugyanakkor épp a kellő mértékben lekerekített ahhoz, hogy a kényelmes fogás mellett határozott kontúrokat adjon és láttasson. Zárt penge mellett hosszúsága 107 mm, vastagsága kb. 11 mm. Átlagos méretű, laposságú zsebkéssel van tehát dolgunk. Az övcsipesz szintén titán, melynek textúrája követi az egységes koncepciót.

A penge jelen esetben Sleipner, a hazai jogszabályokkal összhangban éppen hordható méretben. A 79 mm hosszúság mellé 2,5 mm acélvastagság társul. Nem éppen „overbuilt”, tankhámozó kategória, de nem is kell mindenkinek ilyeneket készíteni. A penge kialakítása okán az a hegy felé vékonyodik, a leélezés holkeres. A nyitást a Jakab-bicskákon megszokott „orr” segíti. Ez a megoldás igen megosztó, nem mindenki szereti vagy hajlandó megszokni. A magam részéről nincs ellene semmilyen kifogásom, kis gyakorlással egy kézzel így is működtethető a bicska.

A kés keresztzáras megoldású. Ahogy Imre bicskáin azt megszokhattuk, a zárlemez rozsdamentes acélból készült, a titán panelbe bemarva és csavarozva van. A zárlemez vége a titán keretre feltámaszkodik hossz és (egy darabon) oldalirányban is. A csavarok nagyrészt a rögzítést végzik, nagyjából tehermentesítettek. A zárlemez polírozott és lekerekített, a működtető ujj számára kialakított ergonomikus bemarással. A zár működtetésének megkönnyítésére az ellenoldali alaplemezben is található egy lekerekítés, kimélyítés.

A bicska a nyári Tűzzel-vassal óta hellyel-közzel állandó társam. Igazán kényelmes, praktikus darab. Pontos tömeget technikai okokból nem tudok mondani, 10 dkg körüli, átlagos darab. Érzésre az Emerson CQC-7-es tömegével van párban. (Bocs, kipurcant a mérésre bevethető mérlegem.) Nem is a pontos tömeg a lényeg, hanem az, hogy maximálisan a kényelmesen viselhető zónában van.

A felületek színeinek maszkulinitásán lehet vitatkozni, de minek. A futási színek ilyenek, a szalmasárgától a liláig korlátozottak a lehetőségek. Igazából csak azon múlik, hajlandó-e valaki színekkel együtt élni, vagy csak a fekete és a szürke fér bele az énképébe.

A bicska foltosodás, rozsda és felületi színváltozás nélkül átvészelte a nyarat, pedig találkozott különféle gyümölcsökkel rendszeresen. Most már az is biztos, hogy nem ez volt az utolsó Jakab bicskám. Hiszen azóta volt már egy másik kiállítás…

BlackWoOd

Kapcsolódó korábbi bejegyzések:
A wharncliffe penge
Egy hazai Titán

Mókamiki, portálos hobbi késesünk nemrég megkérdezte, mi a véleményem a munkáiról. Bár itt-ott, például késtalálkozón láttam egy-egy darabot, mégis igen nehéz helyzetben voltam a válasszal. Hogyan nyilatkozhatnék érdemben, ha még sosem próbáltam egyik kését sem. Nos, Miklós a tettek embere, küldött egyet legutóbbi munkáiból, melyet szabadon kipróbálhattam. A véleményem pedig alább olvashatjátok.

Bemelegítésképpen jobb, ha letudjuk a kötelező köröket, nevezetesen a fizikai paraméterek ismertetését. Adott a képen látható kés, mely az erdei / túrakés vonalon igen gyakori kontúros vagy teljes markolattüskés felépítéssel valósult meg. A kés 4,5 mm vastag Sleipner acélból készült. A penge hossza majdnem 13 centiméter, szélessége a tövénél kb. 33 mm. A markolat anyaga fa, a sötétebb darab a markolat elején ében, a vörös fa pedig padouk. A feketék és a vörösök között a demarkációs vonalat fehér fiber adja. A szegecsek rozsdamentes acél csövek, a panelek pedig ragasztva vannak.

A kés tömege 210 gramm tok nélkül (tokkal 293 g). A hozzá kapott bőrtok festett marhabőrből készült, melyet esélyes, hogy Miki maga csinált. Viszonylag egyszerű, erszény jellegű bőrtok, az élein szépen lekerekítve, némi érdesített mintázattal díszítve. A bujtató optikailag soványkának hat, ám így is éppen elég erős, hogy feladatát ellássa. A bonyolított késnyélhez talán egy fokkal díszesebb tok jobban passzolt volna, de akkor lehet, hogy nem szívesen mocskolná be az ember a dudvában.

Adott volt a kés, amihez társult némi mocoroghatnék, ráadásul kellemesen napos, tiszta idő is volt, így vakon megbízva az új késben (meg a zsákban rejtőző még két, jól bevált darabban – ha minden kötél szakad), nekivágtam egy könnyű ebéd utáni sétának. A kést fel sem fűztem először az övemre, amint nyugodtabb (és a kíváncsi szemek elől takartabb) részre értem, kézbe vettem. Csak azért, hogy szokjam a fogását, az egyensúlyát. Na, meg ilyenkor ősszel minden lehullott ágakkal van tele, szóval időnként suhintani is volt lehetőség.

Itt akkor kicsit részletezném is a kés fogását, a markolatot. A markolat az erdei felhasználásra szánt késeken (a vevők által szinte megkövetelt módon) a szokásos „halacska, madárfej forma véggel” mintát követi. A mutatóujjnak a markolat elején, a kisujj számára pedig a végén van egy-egy elkeskenyített vájat. Az első értelemszerűen ujjvédőként funkcionál, hogy ne csússzon a kéz a pengére. A hátsóba pedig mutató és hüvelyujjunkkal „O” alakot formázva kapaszkodhatunk a markolat végén, hogy ezzel virtuálisan növeljük késünk hosszát, javítsuk a csapások hatékonyságát. A markolat „halacskája” pedig a tenyér optimális kitöltését biztosítja normál, teljes tenyeres fogásnál.

A markolat méretezése eltalált, én a magam lapát kezével egy hangyányit nagyobbat, vaskosabbat igényelnék, de ezt sem volt rossz vagy nehéz használni. Azt mondanám, hogy az átlag férfikézzel rendelkező felhasználók 75%-a megfelelőnek fogja találni a formát. Két gond merült fel használat közben. Az egyik mindjárt a csodafákból adódik, melyeket jól fel kellett csiszolni, hogy szépen mutassanak. Ez annyira jól sikerült, hogy komolyan koncentrálni kell, nehogy bedobja az ember valami (lehetőleg jó tüskés) bokorba a vasat. A felcsiszolt fa csúszik! A hátsó csőbe tán elkelne a csuklózsinór.

Másik probléma, hogy a fák felületkezelése nem teljesen stabil. Az erdei kés jellemzője, hogy mocskos lesz, ha az ember tényleg használni próbálja. A szerszámot viszont illik megtisztítani, mielőtt elraknánk, így a kés alapos vizes mosása szinte elkerülhetetlen. Nos, nekem valamiért az ében sötét színe és a padouk üde vöröse is megfogta a szövetet, amivel szárazra próbáltam törölni. (Igen, természetesen lustaságomból fakadóan ez a zubbonyom belső fele volt. Semmi maradandó, a mosás kihozta belőle.) Szóval nem tudom, mi van a fán, de az vízzel együtt távozni szándékozik onnan. Egy erősebb finish, egy jó viaszolás biztos nem ártana.

A markolat mellett a kés legalább ilyen érdekes része a pengéje. Ha válogatni lehet, én nem hordok már ekkora pengét, megelégszem a 10-11 centis hosszal. A maga 13 centijével ez a kés nem mondható nagynak, inkább a közepes méret felső felében tanyázik. A majdnem övmagasságban levő tokból könnyű kivenni, a visszarakás már picit tovább tart. Ekkora pengét már nem lehet „vakon”, a tokra nem is nézve mutatóujjal megvezetni a visszahelyezéshez. Nincs az a mutatóujj, kivéve talán E. T. Éltársnak.

A leélezés a vonalzóm szerint pengehátig felköszörült egyenes, majdnem FFG. Az él viszont domború, az utolsó kb. 7-8 mm széles sáv nagyon széles, domború élszalagként teszi a dolgát. Némely fotón látszik is ez a sáv, ahogy a fény eltérő szögben törik meg rajta. A konvexesítés viszonylag nagy élvastagságról történik, mintha Miki nem merte volna jobban megvékonyítani az él közelében a pengét. Ettől a kés „amerikai” feelinges, bolondbiztos, mint a nagyobb Busse, Swamp Rat és társai. (Legutóbb talán a HRLM tesztjében emlékeztem meg erről.)

Az erős élnek köszönhetően a kés túléli a trehányabb kirándulót is. Nem kell sokat görcsölni, hogy az ember egy-egy kiszáradt ágat kettécsapjon-e vagy sem. A legrosszabb, ami történik, hogy nem megy egy suhintással, de az él az egyben marad. A kiszáradt bodza igazi él-ellenség, de szerencsére gond nélkül ment annak az átvágása is. Az erős él ugye azt is jelenti, hogy nem hatol olyan mélyre a rostokba a penge, így több csapás kell a keményebb ágak átvágásához. Azt is mondhatnánk, hogy forgácsbarát az él (több, de kisebb szilánk képződik).

Az uzsonnára vitt körtével és pár dióval nem volt gond, de nem is számítottam ilyesmire. Jó is az, amikor körtelétől tocsogó, felcsiszolt markolattal próbál az ember bodzaágakat csapkodni. Hogy ne ok nélkül legyek gonosz: a túrakést jó, ha az ember fáradtan is biztonságosan tudja használni. Ehhez elengedhetetlen a jó tapadása a markolatnak, nem véletlenül érdesítik gyakran a felületet vagy készítik pl. mikartából. A tetszetős, de kevésbé stabil fogású markolat talán túl nagy áldozat egy munkakés esetén a funkció rovására.

A gyümölcsöktől friss erőre kapva, kb. másfél kilométerrel távolabb nekiláttam egy fél try-sticket kifaragni. A 13 centis penge jellemzően nem egy kezes jószág, különösen ezzel az erős éllel. Remekül látszódott, hogy a kést nem erre (bushcraft, faragás) tervezték, hanem a tűzrakás támogatására, hasításra, maximum sátorcövek, nyárs faragáshoz. Ilyesmire éppen nem volt szükségem, így megelégedtem pár fadarab széthasításával. A pengehát a markolatig kiváló kaparóélnek. Ezt szerintem egy erdei késen nem volna szabad máshogy megcsinálni, hiába érdes mondjuk a hüvelykujjnak időnként. Nyársat kéregteleníteni (pucolni), vagy épp a try-stick botjáról lekaparni óriási segítség az ilyen kialakítás. Különösen, hogy a markolat elejénél a legkényelmesebb kapirgálni egy késsel (nem feszíti a csuklót). Ha osztogatnék, ezért nem is piros pont járna, hanem minimum vigyorgó napocska. (Nem mellesleg az erdőben nincs kéznél általában smirgli, viszont egy jó kaparóéllel kellemesen sima felületet lehet varázsolni a legrücskösebb fadarabra is. – vö.: citling)

Használat közben óhatatlanul megakad az ember szeme az apró részleteken. Ezen a késen felfedezni véltem olyan hibákat, melyeket én (mint rutintalan amatőr) szoktam véteni, főleg türelmetlenségemből fakadóan. Nem tudom, Miki milyen géppel dolgozik, mikor a pengéket csiszolja, de a leélezésének síkját szépen megcsinálja. Aztán valahogy belekapott az él tövébe, meg a markolat nehezebben munkálható, konkáv ívekkel bíró belső felületébe. Mintha ütne a szalagja, rezegne a csiszolója.

Apró eldolgozásbeli hiányosságok, amihez a türelmet vagy a rutint még meg kell szerezni. Nem tudtam igazán jól lefotózni, de míg a markolat hátsó ívei (felületek) egyenletesre húzottak, addig a belső ívek ragyásak. Persze ujjal nemigen tapintható, annyira nem elnagyolt, de oldalfényben azért látszik. A markolat elülső felületének eldolgozatlansága ugyancsak technológiai hiányosság vagy alkalmi feledékenység. A lendület megvan, szaktudás is, ideje a trükkökre, apróságokra koncentrálni.

Igazán rosszat ha akarnék, sem tudnék mondani erre a késre. Szép, nagyjából arányos darab. A markolat is jól átgondolt forma, funkcionális szerszámnak való. A tokja is hadra fogható, erős darab. Miklós hozza azt a szintet, amit több profi (ebből élő) késes akár egy késvásáron is az asztalára kirak. Érzésem szerint erre a szintre gyorsan eljutott, kíváncsi vagyok, lesz-e türelme a továbbiakhoz.

BlackWoOd

Köszönet Miklósnak a próbára kölcsönadott késért!

Sentinel barátunk a nagy kések kedvelője, egy újabb szerzeményét próbálgatta. Lelkes rombolását kellően dokumentálta, ezt most megosztjuk veletek. A rugóacél újra felfedezése, most éppen egy Mókamiki készítette tekintélyes méretű késsel.

Egy csereügylet kapcsán került hozzám ez a Mókamiki-féle csapkodós nagy vas (sajnos jobb nevet én sem tudtam kitalálni neki, Miki is így hívta, mikor először bemutatta a fórumon). Nagyon szeretem ezeket a rekurzív pengéket. Egy másik, Miki készítette kést cseréltem el erre. Az a 10 centis kés is nagyon tetszett, egy disznóvágáson használtam és nagyon meg voltam vele elégedve. Nagyon szép kidolgozás és jó penge. Gondoltam annyira nem lőhetek mellé ezzel a nagyobb vassal sem.

Na de vissza ehhez a csapkodóshoz… Ez nem teszt mielőtt valaki reklamálna, csak próbálgatás.
Arra voltam kíváncsi, hogy egy ilyen „egyszerű” rugó acélnak van-e létjogosultsága a mostani divat- és prémium acélok közt. Kihalóban van ez az acél típus, mármint nagyon kevesen kérnek ilyen acélból kést maguknak, mikor a rendelést leadják egy hazai készítőnél.

A „csapkodós” méretei a következők:
A penge 215 mm hosszú, 4 mm-es vastagsággal. Legszélesebb és legkeskenyebb része 40 illetve 36 mm. A penge felülete savazással mattított, színezett.
A markolat 120 mm, körülbelül 22 mm vastag G10. Szélessége 30-34 mm között változik, átlósan rovátkolt.
A kés tömege 45 dkg, tehát majd’ fél kiló.

Pár kép születése pillanatában amiket a készítő topikjából nyúltam. Itt még szép volt a penge.

Már nálam, pár kirándulás után:

Első benyomás:
Képről nekem nagyobbnak tűnt. Lehet túl sok 25 centi feletti késem van, így azokhoz viszonyítok. Ettől függetlenül pont jó méret, kezes darab.

Picit részletesebben:
Fogásra a markolat pont határérték, legalábbis nekem. Kisebb kezűeknek elsőre is kiváló lehet. Ha csináltatnék magamnak egy ilyet, akkor egy kb. 1,5 centivel nagyobb markolattal kérném vagy egy choil-t rakatnék bele. Az talán még jobb lenne mint a nagyobb markolat.

Nagyon tetszik ez a rusztikus hatást keltő penge. Tetszik,hogy nem felpolírozott-fényes. Gondolom Miki valami feketítést használt, mert használat után pár helyen lejött ez a „dukkózás”. Persze nem probléma, én használni akarom és fogom, így nem érdekel. Szerintem még jól is áll neki a használati nyom.

A markolat kidolgozása jó. Síkban van a markolatpanel és az acél. Nincsenek kilógások és zavaró élek, kivéve a törővéget. Bár én nem szeretem, mert eddig még talán sosem használtam, de mivel előttem már két tulaja volt és nem én rendeltem, így együtt élek ezzel a plusz opcióval.
A markolat réz csőszegecsekkel van rögzítve. Személy szerint a csőszegecset azért nem szeretem, mert kint az erdőben sokszor tele megy kosszal, zsírral, vérrel. Problémás kitakarítani, terepen meg egyenesen lehetetlen küldetés. Szóval a tömör rögzítést jobban kedvelem, de ez csak részletkérdés. Persze aki vitrinbe veszi nézegetni, annak szerintem teljesen mindegy.

Kaparóél van rajta a penge teljes hosszában. Szeretem és hasznos funkció. Ez szintén csak használatnál fontos. Viszont a penge hegyénél látok egy kis hibát. Nem szimmetrikus a hegy felköszörülése. Bár alig lehet észrevenni. Igazából ez az egy hiba, amit találtam Miki munkájában, ráadásul csak esztétikai. A kés ettől függetlenül kiváló. Ami még így eszembe jutott, az a zsinór lyuk hiánya. Persze lehetne az utolsó szegecsbe fűzni egy madzagot, de akkor az már nekem kényelmetlen lenne, a gatyamadzag nyomná a pici kezem.

Mikor hozzám került párszor meghúztam kerámián, lazán vitte a papírt-szőrt a penge teljes hosszán. Eleinte az erdőbe vittem magammal, ágakat csapkodtam le vele. Nagyon hatékony eszköz. Aztán otthon használtam karácsonyfa talpba befaragására. Ez gyerekjáték, hisz a fenyő elég puha fa. Ettől függetlenül jó érzés volt, ahogy szinte harapta a fát ez a nagy vas.

Végül jött a kemény meló. Tölgyfa kuglikat vágtam vele szét. Hol csak úgy lendületből, hol pedig ütőfával besegítve. Na, ez már azért meló egy ilyen vasnak is. Hála a markolatnak nem nagyon akart elrepülni a kés csapkodáskor. Ez a kés szinte kívánja, hogy állatkodjon vele az ember. Szóval összeaprítottam vele két tölgyfa rönköt. A pengével nem volt semmi gond. Az éle a művelet végére már nem vitte a papírt, de ezen nem is csodálkoztam. A kaparóélnél nyoma sem volt az ütőfás kezelésnek. Viszont ez a rugó acél egy kellemes csalódás. Fentiek után lazán megfentem borotva élesre egyetlen kerámiával.

Mivel erről nem készült dokumentáció, így gyorsan nekiálltam másnap még egy tölgyfa kuglinak. Gyorsan és hatékonyan lehet vele dolgozni. Az első után még tartotta annyira az élét, hogy vágta a papírt. Pedig a közepe a fának elég kemény volt, nehéz volt megkezdeni a tuskót.

Ez számomra egy nagyon szép kés, ami nagyon jó használhatósággal párosul. A kidolgozása rendben van. Az acél kellően kemény-rugalmas és elég könnyen újra lehet élezni akár borotvára is. Komoly szaktudás és felszerelés sem kell hozzá. Egy igazi igásló ez a vas!

Mikiről, vagyis a munkájáról csakis pozitívan tudok nyilatkozni. Anno Muszi barátom kölcsön adta Miki-féle kését, hogy próbáljam ki. Már akkor is jó véleménnyel voltam róla. Azóta nagyon sokat fejlődött Mókamiki. Sokkal pontosabb-precízebb a kidolgozás. Ez mind a késnél, mind pedig a toknál észrevehető. Ez volt a harmadik Miki-kés amit kipróbáltam. Csak biztatni tudok mindenkit, aki esetleg elgondolkodott egy Móka-vason, hogy nyugodtan vágjon bele! Nem fog benne csalódni.

Mikinek elég széles a repertoárja, mindenki megtalálja a maga számára megfelelőt. A rugóacélról is csak pozitívan tudok nyilatkozni. Elég rugalmas és szerintem elég jól tartja az élét is. Az élezése nem okoz különösebb problémát. A feketítés aránylag hamar lejött róla de nekem így még jobban tetszik. Ez az a vas, amit az ember nem fog sajnálni. Nyugodt szívvel lehet használni bármire. A készítőnek köszönet a remek munkáért, illetve ha jól tudom, Laci bácsinak a remek hőkezelésért.

Remélem nem untattam senkit kurta írásommal és gyengécske fotóimmal. Bár itt nem a fotózás volt a lényeg. Azt sajnálom,hogy videót nem tudtam készíteni egymagam. Akkor lehetett volna látni igazán, milyen hatékony volt a nagy vas aprításkor.

Sentinel

Karbonszál vagy ahogy a világ késes dimenziójában gyakran nevezzük, CF (carbon fiber). Rendszerint a korszerű alapanyagok között tartjuk számon, pedig már több, mint 50 éve nem újdonság. Legalább 30 éve behálózza (szó szerint) mindennapjainkat, legyen szó autó- és motorsportokról, kerékpárokról, síelésről, munkavédelemről vagy akár fotózásról.

A karbonszál-kompozitok és a karbonszál-tartalmú öntött műanyagok gyakran észrevétlenek a késvilágban. A ránézésre egyszerű fekete műanyagról nehéz eldönteni, hogy valóban tartalmaz-e erősítést (karbonszál, esetleg üvegszál formájában). Nem így áll a helyzet a kompozitokkal, melyeket éppen mintázatuk miatt választunk (többnyire) markolatok anyagául. Az ilyen anyagok karbonszál-tartalmú szövethálóból rétegzett, a rétegek között műgyanta (epoxy, vinilészter vagy akár poliészter) kötőanyaggal kitöltött táblák. Késes szempontból ennél nem is kell messzebbre mennünk. (Aki mégis szeretne, az esetleg kezdje például itt (PDF). Mázsányi anyag van magyarul is, webszerte.)

Tekinthetünk tehát a CF-re úgy, mint az egyszerű mikartákra, melyekben papír vagy szöveg helyett karbonszálból készült szövet van. (Az üvegszálas verzió ugye a G10 és társai.) A CF táblákat többnyire a szövetük mintázatával, ezáltal a kívánt markolatmintával különböztetjük meg (kizárólag késbarát szempontrendszerben, ahol a fizikai tulajdonságbeli eltérések kevésbé jelentősek). Hála a textilipari szakemberek találékonyságának, a mintázatok tárháza igen széles. Akit a CF igazán érdekel, annak ajánlom például a Carbon Fiber Gear oldalt további böngészésre.

A kompozitba foglalt szövet mintázata igyekszik homogén maradni, ám a préseléses technológia miatt a rétegek torzulhatnak, elcsúszhatnak. Nem mellékesen a felület csiszolásával is más-más mintázatot kapunk. Nem egyszerű a késkészítő élete, ha szép és egyforma felületet akar kialakítani egy kés markolatának mindkét oldalán. Jobb nem csiszolással megkeresni a mintát, hanem a gyári felső réteget használni – ha lehetőség van rá. (Mindegy, milyen laminált anyagról beszélünk, a probléma létezik mikartánál és G10-nél is.) A CF lapok élein a karbonszálas szövet hullámos mintázatot eredményez.

Természetesen az esztétikumon túl van más fontos, pozitív hozadéka is a karbonszál-laminátumok alkalmazásának. A CF ugyanis rendkívül erős, viszonylag hajlékony, de legfőképpen könnyű! Ahogy a repülőgép- vagy autóiparban is, „kés” szempontból is ugyanolyan fontos (néha), hogy könnyű legyen az elkészült portéka. Ezzel a szándékoltan hosszú bevezetővel el is jutottunk a fő témához, az ultrakönnyű EDC bicskához – mely jelen esetben Jakab Imre kezei alól került ki.

A bicska meglehetősen sokáig járta a kiállításokat, míg gazdára talált. Magam is többször láttam, nézegettem majd tettem vissza a készítő asztalára (amikor volt rá lehetőségem választani, mást vittem). Aztán a múló idővel együtt változott az igény is, más szempontok váltak fontossá. Hiába nem robusztus, erős konstrukció, ha az ember kénytelen a nehéz vasakat hátrahagyni (a fiókban), a zseb mélyén kényelmesen hordható bicskák között kezd el válogatni, feltéve, hogy nem akar lemondani a mindig kéznél levő zsebkésről. Lemondani márpedig nem áll szándékomban, ráadásul a változatosságot is igénylem.

Aztán a (nem is annyira) hirtelen lobbant szerelem után jöttek az együttélés már-már megszokássá váló napjai. A bicska kapott egy tokot, hogy ne a zsebben beletömődő mocsok tisztogatásával fecséreljem az időt, amikor vágni kellene. Márpedig kell, nincs vita. Legyen az narancs, alma, vagy éppen valami menet közben felmerülő vágnivaló (például asztal-költöztetéskor újrakábelezés közben fazonírozandó kábelkötegelők hada). A vékony penge pedig csak dolgozik, én pedig néha meglepődök, hogy még mindig nem tört le a hegye, vagy az éléből egy darab. Különösen, amikor egy tálnyi diót „megtörök” (helyesebben szétfeszegetek) vele.

A bicska 56 gramm, ez a korábban bemutatott, ugyancsak ultrakönnyűnek számító Benchmade 530-cal van partiban. A markolat teljes egészében karbonszál-kompozit, még a távtartó is. A markolatot a tengelycsavaron túl 2 kis csavar tartja össze (a markolat végén). A tengely rozsdamentes acél, ahogy a keresztzáras mechanizmus zárnyelve is. Ezt a vékony lemezdarabot ugyancsak két kisméretű csavar rögzíti a markolatpanelben kialakított fészkébe.

A penge pedig… zseniális. Egyfelől az igen régóta kedvelt, máig jó kompromisszumnak (kiváló éltartás, nem túl bonyolult és időigényes újraélezhetőség mellett) számító RWL-34 jelű rozsdamentes acél. Sokan használják, jellemzően a készítők által kínált acélok között a felső kategóriában szerepel. Az acélon túl a penge tömegének csökkentése, könnyítése az igazán kellemes. Míg a tengely és a zár körül teljes vastagságú (3 mm) a lemez, a teljesen felköszörült leélezéssel együtt ez gyorsan 1,5 mm-es gerincvastagságra csökken. A penge szélessége 22 mm-ről viszonylag egyenletesen fut ki a hegyig, közepesen íves élvonalat rajzolva. Igazi zsebszike penge, melyre ha nem lenne kézírásos kurzív fonttal feltüntetve a „Jakab” gravír, akkor is jó eséllyel eltalálnánk készítője nevét.

A zár stabilitásától és a laminátumba menetes persely nélkül kapcsolódó csavaros megoldás terhelhetőségétől némiképp tartottam. Örömteli, hogy sem a markolat csavarjai, sem pedig a zárnyelv rögzítése nem adta meg magát, de még csak meg sem lazultak. Igaz, hogy a vékony pengével senki nem áll neki emberkedni, de azért kapott némi terhelést, amiről már úgy gondoltam, nem volna szabad.

A penge sötétített, emlékeim szerint a hőkezelés során képződött réteg van meghagyva. Apró szépséghiba, hogy a kellő gondosság elmaradása miatt némi folt látható ezen a rétegen. Használati értékéből nem von le, de jól szemlélteti, hogy acél barnítására nem ez a legmegfelelőbb eljárás (feltéve, ha minőségi kontrollt a készítő kézben kívánja tartani). A zsebkés árába ez a „szeplő” simán belefért, hiszen pl. a hozzá hasonlított BM 530 áráért egy kategóriával magasabb minőségű anyagokat kaptam.

Miért jó nekem, hogy a zsebkésem markolata karbonszál, azon túl, hogy könnyű? Nos, a technológia ugyan minimum 50 éves, de még korántsem aknáztuk ki a benne rejlő lehetőségeket. A nehézkes sorozatgyártás újabb és újabb fogásokkal gazdaságosabb és egyszerűbb lesz. Még jobban hétköznapjaink szerves részévé fog válni az anyag, mint ígéretes, viszonylag tisztává tehető (jelenleg még energiaigényes) technológia.

Meg aztán… ha a reggeli szalámi szeletelésekor a karbon bicskanyélről éppen egy versenyautó, vagy a veszélytelen és következmények nélküli száguldozás jut az eszembe, akkor oda már sikerült becsempészni valamit…

BlackWoOd

A kések világának misztikus, romantikus szereplői a búvárkések. Minden magára valamit is adó nagy gyártó tart belőlük a termékpalettán, de természetesen a neves búvármárkák is kötelezően kínálnak – többnyire általuk tervezett, de mások által gyártott – különféle modelleket. Vannak közöttük kicsik, nagyok, késszerűek meg egész furcsa szerszámok is – nézzünk most körül együtt.

Hozzám hasonlóan talán egy egész generáció fiúgyermekei számára lehetett meghatározó Dr. Jékely Endre A vizek óriásai című könyve, amelynek igazi hetvenes évekbeli grafikájú borítóján nem más, mint egy a cápa hasát késével fölhasító búvár volt látható. Innentől a magamfajta kissrác – legalábbis én biztosan – csakis klassz nagy késekkel tudta elképzelni a búvárkodást. Persze itthon ez a sport akkortájt még egyáltalán nem volt olyan széles körben elterjedt, sőt, divatos szabadidős tevékenység, mint manapság, és képeink, információink is csak ritkásabban voltak (antikváriumban lehetett régebbi National Geographic-okat találni, én azokból táplálkoztam), de hát a bevésődés, az imprinting fontos dolog – és számos romantikus tévképzet alapja is.

A búvárkés, mint fegyver imázsát ráadásul a mozi is évtizedeken át erősítette – és ne higgyük, hogy ez nagyjából James Bonddal kezdődött. Sokkal, de sokkal korábban: e kép tanúsága szerint már minimum a harmincas években.

Aztán szépen folytatódott: íme, ez már az ötvenes évek mozija.

1958-ban az USÁ-ban már igazi búvár-kalandsorozat is indult, az ikonikussá vált Sea Hunt, a főszerepben Jeff Bridges papájával, Lloyd Bridges-szel, akit Mike Nelsonként a víz alatt természetesen minden epizódban ki akartak nyírni a gonoszok, ő pedig a teljes kézvédős Voit Vulcan késével védekezett.

1962-ben pedig végre valóban megérkezik James Bond a Dr. No-val, és innentől szinte nincs is Bond-film búvárjelenet nélkül.

Bondnak köszönhető a filmtörténet leghosszabb és leglátványosabb víz alatti akciójelenete is, a Thunderball című filmből, amelyben James Bond és ejtőernyős búvárdeszantos társai (a jók, piros ruhában) irtják egymást a gonosz SPECTRE-esekkel (a feketék). A búvárkések természetesen itt is a légzőcsövek elvagdosását és egymás legyilkolászását szolgálják. A jelenetben szereplők egyébként szintén a fönt említett, ma már nem létező, de hajdanán az USÁ-ban igen népszerű márka, a Voit Swimaster kései, a gonoszokéi kék, Bondéké pedig fekete markolattal.

Persze az igazi késmániások, mint mi, nem csak a praktikumot nézzük, hanem az esztétikumot is. E téren szintén hálásak lehetünk a 007-es ügynöknek, ugyanis neki köszönhetjük a világtörténelem két legizgalmasabb formavezetésű búvárkését is. A legszigorúbb késszakmai szemmel vizsgálva sem találunk rajtuk kivetnivalót. (A bal oldali késről már írtunk is.)

Minden romantikus ködöt el kell azonban oszlatnunk: a búvárkés még annyira sem közelharc-fegyver, mint egy katonai kés – pedig a gyakorlatban manapság már az is inkább vágó-nyitó-feszítő szerszám, mintsem harci gyilok. Nem, a búvárkés kevés kivételtől eltekintve a víz alatt és fölött is bizony hétköznapi szerszám, illetve fontos biztonsági eszköz.

Hiszen a mai szabadidős búvár nemhogy nem öli a cápát, hanem örömében inkább sikongat (illetve sikongatna, ha nem lenne a szájában a nyomáscsökkentő vagy a légzőcső csutorája), ha egyáltalán van szerencséje találkozni vele. Jó eséllyel mást sem nagyon fog késsel kapargászni, hiszen a mai hobbibúvárkodás alapelve, hogy take only pictures, leave only bubbles, azaz hogy odalent csak képeket gyűjts, magad után meg csak buborékot hagyj. Olyannyira, hogy vannak helyek, ahol nemcsak, hogy kést nem engednek a vízbe vinni, de még kesztyűt sem engednek viselni. Az egyik ugyanis mint kezünk meghosszabbítása, a másik pedig mint biztonságos védőréteg teszi bátrabbá a búvárt, és ösztönzi piszkálásra-fogdosásra. Mindez persze nem jelenti azt, hogy adott esetben önvédelemre ne jöhetne jól egy búvárkés, de lássuk be, ennek azért vajmi kevés az esélye.

Sokkal reálisabb veszély a valamilyen kötélbe vagy zsinórba gabalyodás, bár elsőre ez sem tűnik különösebben akut kockázatnak. Azonban figyelem: nem több centi vastag kenderkötélre, vagy akár csak vékonyabb vitorlázókötélre kell ám gondolni, hanem halászhálókra és horgászzsinórokra. A mai űrtechnológiás gyártásnak köszönhetően egy monofil zsinór már nagyon komoly szakítószilárdsággal bír, amely ráadásul hihetetlen vékonysággal párosul, s mindennek tetejébe még gyakran áttetsző is. Elég, hogy az egyik láb egy ilyenbe gabalyodjon, a rángatással a hurok vagy a csomó még meg is szoruljon, és ha nincs kés elvágni, a víz alatt még kevésbé éles helyzetben is könnyen jön a pánik – márpedig ez a búvárok egyik legnagyobb ellensége. Továbbá a búvárkodás méltán népszerű ága a roncsmerülés – a roncsot azonban a halak is szeretik, mert kiváló búvóhely, a roncs vonzza a halat, a hal a horgászt, a horog beakad, a zsineg beszakad, ott marad, értitek…

Bár a fentiek – főleg a késmániás búvár számára – jól hangzó indokok a búvárkés-vásárlásra és -viselésre, a hobbibúvárnak a valós életben még mindig nincs reális esélye a fenti kalandok átélésére, életveszélyek kivédésére. A szabadidős búvároknál, akik a legtöbbször csoportban, szervezetten, jól ismert és bejáratott helyeken merülnek, a kötélbe-zsinegbe gabalyodásra vajmi kevés az esély – s ha mégis, kés helyett egy hevedervágó kampó is bőven megteszi. Na de itt álljon is meg a menet, elvégre nem azért járunk a Késportálra, hogy magunkat és egymást lebeszéljük a késekről. Maradjunk annyiban, hogy a búvárkés akkor is hasznos és biztonságos, ha sosem kerül sor a használatára.

Ráadásul van azért a búvárkodásnak néhány olyan ága is, ahol nemcsak, hogy jól jöhet a kés, de egyenesen kötelező. Az egyik értelemszerűen a katonaság. A harci búvárok (combat diver, nageur de combat) minden országban a leg(ki)képzettebb katonák közé tartoznak, s bár a mai harci búvárok szintén leginkább lővegyverekkel és robbanóanyagokkal operálnak, azért náluk is alapszükséglet is a kés.

A harci búvárok országtól függetlenül általában csak a kiképzéshez kapnak valamilyen rendszeresített modellt, utána pedig már ízlés szerint maguk választhatják meg, hogy mit használnak.

A SEAL-ek például az összes többi tengerészgyalogoshoz hasonlóan az alant látható, klasszikus Ontario MK 3 Mod 0-t kapják, amely azért nem dedikáltan búvárkés – és amelynek amúgy is sérülékeny hegyét a beszámolók szerint gyakran inkább azonnal letörik, hogy vésőként, feszegetésre, osztriganyitogatásra alkalmas legyen. (A SEAL-ek késeiről korábban Blackwood írt egy igen alapos összefoglalót.)

A másik olyan búvártevékenység, ahol mindenképpen szükség van a késre, a víz alatti, szigonyos vadászat. Ez tipikusan a tenger mellett vagy ahhoz közel lakók sportja, hazai búvárok tehát kevésbé művelik, de szerte a világon igen sokan hódolnak neki, komplett szubkultúra a búvárkodáson belül. Ez egyébként – mivel szigorúan csakis palack nélkül, szabadtüdősen végezve engedélyezett – minden bizonnyal az egyik legetikusabb vadászati mód is, amelyet ráadásul a legtöbben máig azért művelnek, hogy a megszerzett zsákmányt szépen elfogyasszák.

Az összes búvár közül a víz alatti vadászok azok, akiknek tényleg reális esélyük van a zsinórba gabalyodásra, méghozzá a sajátjukba. Hiszen a szigonyvessző ezzel kapcsolódik a puskához, a vesszőt a hallal együtt be kell húzni, de ha utóbbi még él, akkor nyilván kevéssé vidáman fogja tűri az akciót. Ráadásul ebben az esetben, azaz ha a hal nem „rogy tűzbe”, azaz a találat nem végzi ki azonnal, akkor a fárasztás és a behúzás végén kegyelemdöféssel kell azt a másvilágra küldeni. Ehhez pedig a víz alatti vadásznak elengedhetetlen egy jó heggyel bíró, keskeny pengéjű búvártőr vagy -stiletto. Mint például ez a gyönyörűséges Pelagic Dirk az Imersiontől.

Aztán olyan is van ám, hogy valaki sem hobbibúvár, sem nem víz alatti vadász, még kevésbé katona, hanem egyszerűen dolgozik odalenn. Például ipari búvárként szerel, hegeszt, zsaluz, betonoz, vagy hajójavítási, -karbantartási feladatokat lát el. Valószínűleg nem fogsz nagyon elcsodálkozni azon, hogy az ő késeiknek semmilyen harci romantikája nincsen, és csábító dizájn- és marketingelemeket sem találunk rajtuk. Csak úgy simán praktikusak valamire.

Bizonyos vágást igénylő feladatokhoz nem is biztos, hogy a kés a leghatékonyabb szerszám – sebaj, léteznek búvár-multiszerszámok is, mint ez az ügyes Cressi Alligator, amellyel zárt állapotban alul normál, fönt fogazott pengéjű késként dolgozhatunk, középen pedig ollóként működik.

Némi kitérő: a víz alatti biztonságnak van egy másik, objektív oldala is: amikor mást tudunk megmenteni hasonlóan szorult helyzetében. És ez a más egyáltalán nem biztos, hogy ember: manapság világszerte delfinek, bálnák, teknősök, cápák és egyéb tengeri lények is kerülnek veszélybe vagy pusztulnak el tömegével mindenféle elhagyott vagy aktív, de amúgy egyáltalán nem nekik szánt halászhálókba gabalyodva.

Olyannyira, hogy egy ausztrál állatmentő szervezet munkatársának ötletét felkarolva a Spyderco erre külön szerszámot is tervezett és készített: ez a Whale Rescue Blade. Eleinte csak kis példányszámban, kifejezetten állatmentő szervezetek számára készítették még 440C-ből, méghozzá adományként, mert pénzt nem kértek érte. A bálnamentő penge 4-5 centi átmérőjű kötelekkel is könnyen birkózik meg, és népszerűsége okán mára H1 acélból a kínálat állandó darabja lett. A Whale Rescue-t nyélre kell erősíteni, és hosszú (28 centis), végig fogazott, hegy nélküli pengéjével még csónakból is biztonságosan, gyorsan és hatékonyan lehet csapdába esett ceteket menteni.

Méretük alapján a búvárkéseket manapság leginkább három csoportba oszthatjuk: a látványos nagyok, a józan közepesek és az egyéb kicsik csoportjába. Nem volt ez mindig így, mert a kezdetektől a közelmúltig a búvárkések kizárólag jó termetesek voltak (akit a búvárfelszerelések története érdekel, a legjobb magyar nyelvű összefoglalót a Búvárinfón találja, Kollár K. Attilától), a differenciálódás az utóbbi néhány évtized eredménye. A nagyok 15-20 centis, általában hagyományosabb (gyakran bowie) formájú pengével bírnak, ezért sokszor még ma is a Ka-Bar és Ontario USMC harci késekre emlékeztetnek (lásd bevésődés, romantika…). A legklasszikusabb közülük az Aqua Lung/U.S. Divers nagy búvárkése, a Master, amely gyakorlatilag maga „a” búvárkés.

Nem olyan rég gyártják ám: csak 1962 óta. Ma is szerepel az Aqua Lung katonai és professzionális felhasználásra szánt kínálatában, változatlan formában – bár azért időközben egyéb változatok is készültek belőle, különböző színű markolatokkal, fém gárdával, bowie-pengével.

Hoppá, bocsánat, a fönti képen mindez nem érvényesül elég jól. Adok másikat, gyorsan görgess tovább, nincs itt semmi látnivaló.

A Cressinek is megvan a maga régi klasszikus modellje: az Orca. Minden, a hagyományos nagy búvárkésekre jellemző tulajdonságot megtalálunk rajta.

Nyertes csapaton ne változtass: szerencsére még ma is gyártják.

A búvárkodásra amúgy is jellemző a hagyományőrzés: több nagy márka is folyamatosan gyártásban tart mára már majdnem vagy teljesen retrónak számító felszerelést is. Gondolnád, hogy a színes, több anyagból formázott, egyre technikásabb uszonyok mellett még mindig kapni ilyet is?

Azért persze fejlesztések is történnek, íme az Orca modernebb felfogásban készült utódja, a Cressi Borg.

A nagyméretű búvárkéseknek a legtöbbször van hegyük, általában termetes alsó-felső kézvédővel és jellemzően nagy, fém markolatvéggel rendelkeznek. Utóbbi azért hasznos, mert kiválóan lehet vele kalapálni, illetve a sűrített levegős palackot kocogtatva a társaknak hatékony hangjelzést adni.

Szinte mindig találunk rajtuk fogazott részt – a penge hossza miatt hely van rá bőven –, illetve gyakran zsinórvágó kampót is. A fogazott rész helyén régebben persze a búvárkéseken is a Rambós hangulatú, leginkább semmire sem használható, de legalább mindenbe beleakadó típusú fűrészes kiképzés volt, ez manapság szerencsére már elég ritka. Ilyen volt például a legendás Buckmaster (Escape cikke itt) könnyített, búvárosított változata, a Buckmaster 185, azaz az LT is, amely mindössze egyetlen évig volt gyártásban, 1986-87-ben.

Mostanában már kevésbé, de régebben gyakori volt a nagy búvárkések pengéjén a méretskála, ami egyes esetekben nem csupán a víz nagyító hatása miatt tud hasznos lenni, hanem bizonyos tevékenységeknél egyenesen nélkülözhetetlen. Ilyen például a rákvadászat és kagylógyűjtés: bizonyos rák- és kagylófajokra sok helyen ugyanúgy léteznek méretkorlátozások, mint itthon a horgászatban a halakra.

Csak emiatt persze fölösleges lenne egy óriás búvárkéssel a lábunkon uszonyozni, a rákvadászok és kagylógyűjtők manapság már inkább ilyen filléres, egyszerű, kifejezetten e célra készített műanyag vagy fém mérőeszközöket használnak.

A hatvanas-hetvenes években készültek teljes kézvédős modellek is – mint föntebb említettem, ilyet használt a Sea Huntban Lloyd Bridges is: ez volt a Voit Vulcan (a képen már mint U.S. Divers, ami mára meg már Aqua Lung – a korai, nagy amerikai búvármárkák mind megszűntek és /vagy beolvadtak valami nagyobb csoportba).

A kézvédő miatt hasonló volt hozzá, de itt, Európában készült a Puma Frogman, amelyet a hatvanas évektől a nyolcvanasokig gyártottak. A Voit Vulcannal ellentétben ezen a kézvédő teljes körben forgott is, így a kétélű pengének bármelyik oldalát lehetett használni.

Érdekesség: a Puma nemrég a Frogman modernizált változatát is elkészítette.

Néha persze egészen furcsa vadhajtások is megjelentek a piacon. Ilyen volt ez a búvárkukri az amúgy igen komoly és neves búvárkés-gyártó Wenokától. A létező legbutább helyen és módon könnyítették ki a nagy, héthüvelykes pengét – apukám, na ezzel ne feszegess…

Egy azért biztos: látványra, érzésre ezek a nagy búvárkések a legszívdobogtatóbbak, a legizgalmasabbak – de komoly méretüknél fogva a gyakorlatban kétszer is érdemes meggondolni, valóban van-e rájuk szükségünk.

Jóval racionálisabb választás valamilyen józan kicsi. Ezek nagyjából 1:1 penge-markolat aránnyal rendelkeznek, általában hegyes és hegy nélküli kivitelben is választhatók, szintén biztosan van rajtuk fogazott rész és jó eséllyel zsinórvágó kampó is. Lábra is csatolhatók, de a mellényre rögzítve sem zavaróan nagyok, a kisebbek pedig akár a mellényzsebbe is beférnek, mint ez a McNett Saturna.

Ebben a kategóriában mindenféle formát megfigyelhetünk: bowie-pengéket, stilettókat, duci vésőpengéket stb., de gyakran találkozni újító kialakításokkal és megoldásokkal is, mint például a Spyderco igen átgondolt, praktikus ergonómiájú Caspian Saltja.

Persze errefelé is találunk nagy-nagy klasszikust: ilyen a Kershaw Amphibian, amely már 1982 óta stabil szereplője a cég kínálatának.

A legkisebbek kategóriájában pedig már nem is hagyományos felépítésű késeket találunk, hanem mindenféle egyéb vágóeszközöket. Lehetnek ezek különféle kötél-, zsinór- és hevedervágó kampók, „medvekarmok”, amelyek remekül, nem zavaróan elférnek az övön az ólmok mellett, de akár búvármellény zsebébe is tehetjük, és így kiegészítő vagy tartalékpengeként is kiválóak. Ilyenek például a Benchmade Hook vagy a CRKT Bear Claw, illetve a Cressi egyik aktuális újdonsága, egy a látvány alapján igen ígéretesnek tűnő, teljesen titánból készült penge-kampó kombináció.

Ami a hegyet illeti, mint az már a föntiekből kiderülhetett, léte vagy hiánya ízlés és felhasználás dolga. A hegyes pengével értelemszerűen lehet szúrni. Igen ám, de ha úgy szúrunk, hogy ez amúgy marhára nem állna szándékunkban, akkor annak könnyen a neoprénruha vagy akár a felfújható csónak látja a kárát – lássuk be, egyik sem túl szerencsés eset. A hegy nélküli kiképzés ugyanakkor fokozottan erős és ellenálló pengevéget is jelent, amellyel kiválóan lehet feszegetni, vésni vagy akár csavarozni – és még a fent említett veszélyeket is kiküszöböli. Lehet persze birkaláb-hegy is, mint ezen a fölöttébb józan Fantoni R.R.K.-n.

A búvárkéseknél fokozottan fontos a tok kialakítása. A kés a tokban stabilan és biztonságosan kell, hogy rögzüljön, hiszen semmiképp sem szabad kiesnie – az alsó lábszárra rögzítve az uszonyos úszás igencsak komoly amplitúdót jelent, plusz a kés tokostul bármilyen pozíciót felvehet, és fel is fog, tehát a kés szempontjából ez nem a nyugodt erdei cserkelés műfaja. Ugyanakkor az egyszerű és gyors oldhatóság is logikusan fontos szempont. A nagyobbakat az alsó lábszárra rögzítik (például az ügyesebbik kézzel ellentétes oldalon lévő vádli belső felére, így kisebb a beakadás veszélye), a kisebbeket gyakran a mellényre rögzítést/csatolást is szolgáló megoldásokkal látják el.

Kifejezetten előnyös, ha a tok lapos és nem állnak ki belőle ilyen-olyan csatok vagy egyebek: ha ugyanis valami beakadhat, az be is fog, és az mindig meg is találja az erre legmegfelelőbb helyet. Ezért előnyösek a közepes méretű lapos, kontúros skeletonkések: ezeknek a tokja is filigrán, és a markolatuk még némi borítással sem sokkal vastagabb, mint a penge. Mint ez a MAC Mako.

A felhasznált acélok tekintetében a legfontosabb tényező a korrózióállóság. Így a legtöbb búvárkés értelemszerűen alacsonyabb széntartalmú inoxacélokból készül: a 300-as sorozatúakból, amelyek a legkorrózióállóbbak közé tartoznak, a 400-asok közül 420JA-ból, illetve egyéb, hasonló tulajdonságokkal bírókból, például 1.4116-ból. Ezek persze nem azok az acélok, amelyeket a szárazföldön az éltartósságukért szeretünk, sőt – de semmi baj, hiszen a búvárkéseknél nem is ez a legfőbb szempont. Ráadásul további előnyük, hogy ezekkel az acélokkal a kés nem lesz drága: a búvárkések többsége szárazföldi társaikhoz mérten igen barátságos árakkal csábít. Aki mégis jobbat szeretne e területen is, az megfelelő ápolás mellett egyéb korrózióálló acélokkal is kísérletezhet. Nem nehéz, mert a választék bőséges. Az Extrema Ratio az Ultramarinéhez és a DICOK-hoz például Böhler 690-et használ.

Kis kitérő: az Extrema Ratio e téren igazán nagyot dobott, mindkét búvárkése igen átgondolt modell, talán a műfajban a kategóriájuk királyai, megspékelve ezt a cégre jellemző, tökélyre fejlesztetten művelt olasz dizájnnal. A DICOK (Diving Compact Knife) a kisebb, civilebb modell, sokféleképpen rögzíthető tokkal, heggyel vagy a nélkül. Igen ügyibevaló, csinos darab – csak hát az a majdnem kétszáz euró, amibe kerül…

Az Ultramarine a nagyobb Extrema, létezik heggyel, seklinyitóval vagy mindezek nélkül, sőt, a tűzszerész búvároknak készül egy EOD (Explosive Ordnance Disposal) változat is, teljesen titánból. A kés teljesen szétszedhető, a tok a legváltozatosabban variálható – komplett kis kofferban árulják a szettet. Aki a márkát ismeri, sejtheti, hogy nem hobbibúvároknak fejlesztették, de nyilván akad, aki közülük is megfizeti érte azt a csekély ötszáz eurót, amit nagyjából kóstál.

Vissza az acélokhoz: szavazhatunk továbbá a Spyderco által ismertté és népszerűvé tett, mára a Benchmade által is használt, a japán Myodo által gyártott H1 acélra is, amelyben a szenet nitrogén helyettesíti, és amely a 300-400-as acéloknál nagyságrendekkel jobb tulajdonságokkal rendelkezik. A Spyderco egy egész termékcsaládot, a Salt szériát épít a H1-re, közülük ez itt a birkaláb-hegyű Enuff.

A Benchmade H1 vízi- és búvárkése pedig a 110H2O.

A búvárkéseket persze még a korrózióálló acélok ellenére is kell ápolni. Nincs az a rozsdamentes acél, amelyik jól viselné, hogy jó sós vizesen a tokban hagyjuk. Ha pedig valaki olyan lusta és slendrián, hogy még édesvízzel sem akarja öblögetni a kését, az válogathat a számos titán búvárkés között. Késpengeként a titán egyéb tulajdonságaiban igen kompromisszumos megoldás, de rozsdaszempontból ott aztán tényleg semmitől nem kell félni – és még a mágneses elven működő víziaknákat sem aktiválja, ha valaki netán ettől tartana. A titánkések ráadásul sokkal könnyebbek is. Az Underwater Kinetics szinte minden kését kínálja titánváltozatban.

A kis Remora modell a titánnak köszönhetően összvissz 9 deka, és olyan adapter is jár hozzá, amellyel regulátortömlőre is rögzíthető.

A végére szívesen mondanám, hogy tengerre, magyar! – de ennek persze sok értelme számos ok miatt nem lenne. Remélem ugyanakkor, hogy e pár percet a gyakorlott búvárok is élvezték, a nem búvár többség pedig tisztábban lát és új ismereteket is szerzett. Nemsokára egy rövid posztban visszatérünk még a témához: megemlékezünk a hajdani magyar – mert volt ám! – búvárkésről.

Rózsa Edvárd

Képek: web, web, web

Eddig csak egy bemutató szerepelt blogunkon a köreinkben igen népszerű Opinel kifejezetten szabadba, túrázásra szánt Outdoor modelljéről. Most Turist éltársnak köszönhetően egy felhasználói véleménnyel bővülhet a lista! Köszönjük Turist!

Átolvastam a fórum Opinel topikját nagyjából az Outdoor modell megjelenéséig. Mivel erre a késre vonatkozóan portálos tapasztalatot nem találtam, ezért gondoltam, megosztom veletek a mai élményeim. A TeCsőn, (Youtube) láttam az Outdoor modellel kapcsolatos videókat, főleg bemutatót és egy-két tesztet is. Megtetszett a modell, habár sosem voltam híve a „recés” pengének. Mindig is úgy láttam, hogy csak akadály, pl. faragásnál a legnagyobb erőt a penge tövénél lehet kifejteni, ha pont ott van a fogazás, akkor annyi a sima felületnek, ráadásul még a zsömlevágásnál (ami azért egy ekkora késnél gyakoribb) is többet morzsáz. Szóval sosem volt fogazott pengéjű késem, na. Most azonban elcseréltem egy régóta a fiókban hánykolódó bicsakomat egy ilyenre és gyakorlatilag dobozos, új állapotában került hozzám.

Első tapasztalat, hogy a gyűrű nem tartotta rendesen a pengét. Zavaróan nagy volt a játéka, outdoorhoz nem méltó módon, így eltávolítottam a gyűrűt és restségem félretéve addig reszelgettem, amíg kicsit tovább tudtam fordítani és így jobban meg is fogta a pengét. Kis zsír került alá, mert úgy ette az egyik gyűrű a másikat, hogy gyári állapotában szerintem egy hónap gyakori használat mellett a felső gyűrű átvágta volna az alsót.
Amikor a gyűrűvel készen voltam, megnéztem az élt. A szokásoshoz képest elég jó éle volt, de azért nem hagyhattam úgy, borotvát csináltam belőle.

Kipróbáltam a sípot, feleségemnek megfájdult tőle a feje, úgyhogy lakásban, esti romantikázás előtt nem javaslom, de kint igen messzire hallatszik. Két hangot ad egyszerre, úgyhogy hallható, hogy nem madár, tényleg jó vészjelzésre.
Ma reggel munkába állítottam az új „kispajtást”. A reggeli szalonnázást jól vette, a kenyér kicsit többet morzsál a fogazás miatt, de a hegyes erőst a magoknál is jól vitte. Ami kajálásnál nem tetszik, hogy a sekli nyitóba belemegy a vaj, sajt, meg zsír, meg minden anyám kínja és elég szívás kipucolni.
Apropó sekli nyitó. VAN SEKLIM!!! Nyitja. Csukja. Nagyon jó, fél óráig játszottam vele, nyitogattam-csukogattam, asszony azt hitte, besz@rt a szoftverem.

Kaja után kimentünk az erdőbe járni egyet. Így szoktuk hétvégén. És itt következik a lényeg.
Első körben levágtam vele egy kb. 2,5 cm átmérőjű száraz, kemény ágat úgy, hogy körbe-körbe, mintha tollas ágat csinálnék, belevágtam kb. 45 fokos szögben, majd, amikor a vágásokkal körbeértem, már volt olyan vékony a közepe, hogy könnyedén letörtem. Meglepően jól metsz. Ekkor előkaptam a fényképezőgépem, hogy lefotózzam…
Szépen göbölyűre faragtam a bot végét, megcsináltam a másik végét is, leháncsoltam egy markolatnyit és a feleségem kezébe nyomtam, mert az ő mérete volt. Nagyon örült neki. Ja, a kés. Igen. Szóval a kés iszonyú jól metszi a fát, de ez nem minden. A körülmetélést úgy végeztem, hogy a teljes testem beletoltam a vágásokba. Azt hittem, törni fog, mert műanyag, mert kicsi, mert satnya… De nem tört. Meg se nyikkant. Nagyon erős kis darab.

Továbbálltunk az új bottal és láss csodát, kisvártatva egy olyan részhez értünk, ahol az erdész kicsapkodta a fiatal, zöld juhar csemetéket, hogy ne nőjenek rá az ösvényre. Találtam egy gyönyörű husángot, ami már inkább az én méretem volt, mint a másik. Kb. 3 cm vastag volt az egyik vége, ahol kivágták és kb. 2 cm ott, ahol a kis Opival nekiestem rövidíteni. Ezt a friss ágat nagyon jól tudtam vágni vele és a fogazás kifejezetten segítette a mélyebb vágást, mert, ahol a sima penge már megszorult volna, ez még hasított, mint egy fűrész. Amikor a rövidítés megvolt, legallyaztam. A kisebb ágacskákat a bütykök miatt megint csak könnyebb volt levágni a fogazott résszel és többnyire egy mozdulattal ez sikerült is. A simításnál, mint egy fűrészt használtam az első vágással ellentétes irányban, majd a felületet a sima él résszel simára vágtam. A rövid penge miatt nagyon jól irányítható a sima élszakasz is, ha a másik kezünk hüvelykujjával toljuk és a kést tartó kezünkkel irányítjuk a pengét. Remekül dolgozik és tudjuk, hogy a rozsdamentes Opiknak milyen az acélja (hát persze, hogy Sandvik 12C27 mod.). Egy élmény, Hölgyeim és Uraim, egy élmény.

Legömbölyítettem a felső, vastagabb részt, ahol megint a fogazás segített nagyobb darabokat lekanyarítani, majd a sima éllel elsimítani. A háncsolást a sima éllel úgy csináltam, ahogy fentebb már leírtam. Csodálatosan vitte a háncsot és a pici élszalag miatt nem vágott bele a fába, mint a skandik, hanem szépen szaladt a háncs és a fa között.

Itt már tudtam, hogy nem volt rossz csere. Eldöntöttem, hogy kipróbálom tűzrakáshoz is, mert ott sok minden kiderül. Találtam egy részt, ahol senki se jár. Egy kidőlt fa lombjáról gyűjtöttem szárazabb ágacskákat és az avar eltakarítása után maradt nedves földre helyezett háncsdarabra tettem. Egy hosszabb botot, kb. 1,5 cm vastagat elkezdtem tollas ágnak faragni. Ezt úgy szoktam csinálni, hogy elkezdem hosszan és, ahogy nő a toll, egyre rövidebb és vékonyabb forgácsokat hasítok, mígnem letörik a tollas rész, és mehetek tovább a fadarabon egyel feljebb a következő tollat kifaragni, és így tovább, míg elkészül a kellő mennyiség. Nos, ezt még nem csináltam fogazott pengével és bevallom, komoly kétségeim voltak, hogy egyáltalán sikerülhet. Nekiláttam és, miután kicsit megszokta a kezem a kést, meglepődve tapasztaltam, hogy a fogazás még segít is, mert a forgács/toll finomabb lett, mint szokott. Egy élmény volt tollas ágat faragni vele. A végén a maradék fadarabból pedig apró forgácsokat hasítottam, amiket az élesztéshez szántam. Ehhez a sima élrészt használtam és mondhatom, úgy szelte a fát, mint kés a vajat. Amikor kész lettem, előkerült a szikravető. A kertész, a dugóhúzós, a szén 9-es, 10-es, stb. késeim háta érezhetően éles, kifejezetten kényelmetlen és iszonyú jól viszi a szikravetőt. Az Outdoor háta azonban fényes, nem látni az élt és olyan polír hatású, úgyhogy nem nagyon bíztam benne, hogy vinni fogja. Talán ez az oka, hogy, amikor nekiálltam, jól rányomtam a szikravetőre a pengehátat kb 45 fokos szögben. Meglepetésemre olyan szikraeső következett, amilyet egyetlen másik késem sem produkált eddig. Pillanat alatt megvolt a tűz, de annyira élveztem, hogy még az asszonyt is megkértem, próbálja ki. Ment neki. Kis híján elfaragta a szikravetőmet, úgy élvezte. Legközelebb – mondtam –, ő rak tüzet, ha megyünk.

Markolat. Első benyomásom az volt, hogy kicsi és a zsinórt a lehető leghülyébb helyre tették. Munka közben azonban jól meg tudtam markolni, nem csúszott, nem fárasztotta le a kezem és kellő erőt tudtam vele kifejteni. Eddig a kertész modellt használtam, de az a vékonyodó markolat miatt kevésbé jól nyűhető. Nagyon eltalálták az anyagot is. Nem tudom, milyen műanyag ez, de tény, hogy legutóbb, ennél sokkal kisebb igénybevétel hatására a Mora Classic 2/0 markolata a kezemben maradt, mert a rögzítő pöcök nem bírta a strapát. A kis Opinak meg se kottyant.
Ezek után itthon lemostam (mert ezt simán le lehet és nem kell fél napot várni, hogy kiszáradjon, ami az erdőben, főleg esős időben nem egy hátrány) és kipróbáltam, milyen éle maradt a sáros, dzsuvás fák faragása után. Vitte a szőrt, de már húzta. Meghúztam a DC4 kerámiáján kb. 4-szer és onnantól ismét kiválóan borotvált. Ellenőriztem a pengét, semmilyen irányban nem lötyög, áll, mint Katiban a gyerek, a gyűrű ugyanolyan stabilan tartja a pengét, mint amikor elindultam vele, se repedés, se törés, le a kalappal. A penge sem reccsent meg, pedig aggódtam, hogy a sekli nyitó hatalmas kivágása mennyire gyengíti meg, esetleg használhatatlanná teszi, vagy ilyesmi, de semmi. Erős, mit a bivaly.

Nos, mindent összevetve, azt hiszem, elmondhatom, hogy az Opinel Outdoor modell igazi fenegyerek az erdőben és minden feladatot végre lehet vele hajtani ésszerű határok között. Sajnos úgy tűnik, hogy a gyűrűt, szinte minden egyes darabnál be kell csiszolni, hogy jól fogja a pengét, de, ha van otthon kis méretű fémreszelő, akkor ez kb. 15 perc alatt megoldható és a zsírozás után könnyedén forgatható, valamint úgy tartja a pengét, mintha fix lenne. Nagyon erős. Ezt azért hangsúlyozom, mert tényleg beleadtam apait-anyait és úgy terheltem, mint egy fixet, mindössze annyi különbséggel, hogy, mivel nem tönkretenni akartam, oldalirányban nem feszegettem. Erre amúgy szerintem normális körülmények között nincs is szükség, ha meg igen, vigyé’ fixet. Szóval remek darab, nagyon pozitív csalódás.

Köszönöm a megtisztelő figyelmet, remélem, némiképp hasznotokra vált ez a kis szösszenet.

Turist

Előfordul, hogy egy formatervező, egy unatkozó iparművész vagy egy kósza marketinges-dizájner csoport fantáziát lát egy mindennapi használati eszközben, jelesül a késben. Kellő fertőzöttség híján (nem mindenki születik vagy válik késmániássá) nehéz az értő közönség számára elfogható, legalább elismerést kiváltó produkcióval előállni. A közelmúltban is találkozhattunk ilyen sikerrel, de a most bemutatandó francia-kínai koprodukciós bicska esetében egyáltalán nincs így.

A legutóbbi késtalálkozón egy webshopot is üzemeltető tagunk a kezembe nyomott egy bicskát, hogy próbáljam ki, mondjak róla véleményt. Új termékként került be a kínálatába, kíváncsi minden morzsa információra. Próbáltam kitérni a „megtiszteltetés” elől, hisz ezzel a késsel (és a másik két méretvariációval is) az IWA-n sikerült ismeretséget kötni (az összefoglaló első részének végén említettem). Mit lehet tenni, időnként kellemetlen dolgokat is be kell nyelni, ez jutott, ezt dobta a gép.

A korábban Baladeo márkanéven értékesített termékvonal frissítése miatt új cimke került a portékára. Az egyébként áttekinthető, profi és informatív honlap alapján jól látható, hogy igyekeznek a terméket a piacon újrapozicionálni. Az inkább túra/outdoor vonatkozásban ismerős márka helyett Deejo néven, fiatalosabb, rugalmasabb arculattal igyekeznek új vásárlókat szerezni. A megcélzott kör biztosan nem az erősen fertőzött késmán közösség. Azt, hogy pontosan kiknek szól, én nem tudhatom, de elképzelésem lehet a termékvonalat és a lehetőségeket (különösen pl. a Tattoo opciót) nézve.

A méreteket illetően a honlap kellően informatív. A bemutatóban szereplő közepes méret pengéje épp a legális határon van, 8 cm hosszúságú (akárhogy mérem, belefér, én 75 mm pengehossznak mondanám vonalzós mérés alapján). A bicska tömege 27 gramm, ezt a csomagoláson is jól láthatóan feltüntetik – valamint a honlapon is a tömeg (könnyűség) kapja a központi szerepet. A nagyobb, 37 grammos modellek színes műanyag helyett különféle fa „rátétekkel” kaphatók, ezek pengéje kb. 95 mm. A csupasz, „naked” verziók három méretben kaphatók, a legkisebb 15 gramm, 6 centis pengével – azonos műszaki bázison, mint a többi, rátét nélkül. A honlapon szereplő keresztzár (liner lock) helyett inkább keretzárasak (frame lock).

A csomagolás különösen hangsúlyos és tervezett. A merev papírdoboz kemény, átlátszó műanyag fedelet kapott, így akár 10 darabos oszlopokat is építhet belőle a derék kirakatrendező. Ezt megtámogatják a doboz oldalain elhelyezett mágnesek – 2 szomszédos oldalon ragtapasznyi mágnescsík (mint a hűtőmágnes, a borító matrica alatt), a szemközti 2 oldalon acéltappancsok. (Vastagon megfizettetik a gyanútlan vásárlóval a csomagolást, nem lehet kérdés.)

A doboz tartalma a bicskán túl egy ismertető füzetke (semmi extra, a CRKT-é sokkal jobb), valamint egy műszálas szütyőke. Roppant fontos dolgok ezek, a felhasználók szeretik. A zacsi kivitelezésének minősége elég gyenge. Összevetve mondjuk a Benchmade által adott erszénnyel és a Bolle munkavédelmi (nap) szemüvegek tasakjainak minőségével szembetűnő a különbség. Míg utóbbi kettő valóban mikroszálas (törölgetni a polírozott pengefelületet vagy éppen a lencsét), addig a Deejo lazább szövésű anyagot használ (picit talán ‘80-as évek iskolaköpeny feeling). A lyukacsosabb anyag okán a szitázott nyomat minősége sem az igazi (folytonossági hiány a festett felületen). Lehet, hogy vastagabb, jobban fedő festőanyag kellett volna, mint pl. a Benchmade által használt, tapintható rétegvastagságú festéke.

Végre eljutunk a késig, mint elvileg elsődleges fontosságú napirendi pontig. Mit tudunk biztosan? A kés „stainless steel” a doboz szerint, de azért a honlapon elárulják, hogy minimál 420-ból van. Rozsda feltehetően nem fog rajta csámcsogni. Azt is tudjuk ebből, hogy ha véletlenül sikerült megélezni, akkor a metódust nem lesz időnk elfelejteni – gyorsabban múlik a kés éle, mint az újdonsült élezési tudomány. (Bocsánat a feltételezésért, de nem hiszem, hogy idült késmán ilyen kést vegyen – kivéve szerelemből vagy fenyegetés hatására, esetleg végszükség esetén.)

A nyalóka-színű műanyagokról sokat nem tudok elmondani. Csavarral rögzítették élvédő gyanánt az alaplemezre, a furatoknál az anyagvastagság minimális. Ne dobjunk mellé a zsebbe aprót, szinte biztos, hogy kipattog a kemény műanyag tőle. Érdekes koncepció, hogy a pengén nincs semmi, ami a nyitást könnyítené. A magasfényű polírnak köszönhetően izzadt, zsíros, nedves kézzel élmény kinyitni. Határozottan nem egykezesnek szánták, erről kár is vitát nyitni. Az övcsipesz egészen jól sikerült, elég erős, masszív, szépen passzol a perforált alaplemezhez.

Apró probléma, hogy szinte minden alkatrészen erősen látszik a présszerszám nyoma az élek mentén. A több, mint 10 éves Schrade Simple Simont mellétéve zongorázni lehet a kivitelezés minőségének óriási különbségeit. Az összehasonlítás ráadásul nem is sportszerűtlen, hisz míg az SSS $25 listaáron szerepelt fénykorában, addig a közepes méretű Deejo-ért ugyanennyit, de euróban szeretnének elkérni. (Azt már félve említem, hogy az SSS pengeanyaga is sokkal használhatóbb, igaz az is csupán 420HC.)

Érdekes műszaki megoldás a méretes anyacsavar, mely a penge oldalirányú stabilitását hivatott biztosítani. Alatta jókora bronz alátét van, de a feszesre húzott csavar miatt ez sajnos nem érvényesül. Lazítsunk rajta? Oda az oldalirányú stabilitás. Az ilyen féloldalas megoldások mindig sokkal nehezebbek, több kompromisszummal járnak. Talán az erősen meghúzott csavarnak is köszönhető, hogy picit nehéz kinyitni a pengét. Érdekes részlet, hogy a zárnyelven levő beültetett golyó (aminek a feladata a penge csukott állapotának megőrzése lenne) számára szerintem elfelejtettek a pengén megágyazni. Akárhogy nyitogatom-csukogatom, nem érzem, hogy a golyó dolgozna.

Igyekeztem azért valamire használni is a gondjaimra bízott bicskát, a néhány napnyi jobbra-balra hordozgatáson túl. Szükség esetén akár egy hideg vacsora összerakására is lehet használni, végül is mint kés, működik. Ha nincsenek olyan maximalista elvárásaink, mint például a normál férfi kézben megfoghatóság. A tömegcsökkentés oltárán a stabil foghatóságot is feláldozták, szinte csak ujjbeggyel összecsippentve lehet a kést tartani. Egyszerűen nincs benne elég anyag. Erőkifejtés, különféle fogásnemek kilőve. Éttermi késként fogható kényelmesen valahogy.

Ha már Deejo, akkor megpucoltam vele néhány diót. Csak a szavak összecsengése miatt. Kétségem nincs, a csonthéjas az igazi „dijó”. Bár a honlapon nagyon sulykolják, hogy „új élmény, mely megváltoztatja a napi késhasználatomat”, ám én a végén ugyanarra jutottam, mint a próba elején. Lehet, hogy begyöpösödött, földhözragadt, maradi figura vagyok, de engem nem győzött meg kellőképpen sem a honlap, sem a termékminta arról, hogy feladjam a teljes markolatos, kézzel megfogható bicskák használatát. Legyen az akár egy ódivatú maskara, egy Pardue-féle rugós kés vagy akár egy negyed kilós tankhámozó. A kés bekerülési értékének negyede elment a dobozra, másik minimum negyede a dizájnra, a maradék félen pedig osztozik a kínai gyártó és az ötletgazda ismeretlen arányban. Nagyon rossznak tűnik az ár-érték arány, különösen, hogy a csodás dobozt később semmire sem lehet használni (ragasztva van a karton távtartó, amikor kiveszed a kést, feltépi a doboz belsejét borító fehér papírréteget). Pedig milyen drága volt…

Ha van a zsebedben 8 darab ezres, amit késre szánsz, inkább a svájci bicskák felé kacsintgass. Akkor is, ha már van kettő. Vagy vegyél egy Opinelt, a többit pedig költsd borra, sörre, csokira.

BlackWoOd

(A kést a BladeShop adta kölcsön. Biztos, hogy visszakapják.)